Gyászversek

Zenéje most is
rólam szól, hozzám beszél,
mintha még élne.

fekete napon
fájó búcsú - szokatlan
elnehezült csend

már megint - kihunyt
életemből egy csillag,
hívta a távol...

fehér páva mint
egy angyal tollruhája -
magyarok gyásza

Mécses világít
gyengéden melegíti
az ősz sóhaját...

Édesanyám megy
a Menny odafönn várja
könnyem kíséri...

gyászos szótlanság
hiányt pótló vigasza
lélekrezdülés

Régi fotónkon
szappanbuborék csillan.
Most szememben könny.

gyertya lángjain
viaszba olvadt csendkönny
gyógyuló hiány

elvesztettelek
bánatgyöngyök fénye ring
szóláncaimon

kettétört élet
mély gyász szakadékára
völgyhidat épít

Országút mentén
feszületvirág satnyul
világszenny porban.

Rád emlékezem,
az arcom időráncán
fájó könny szalad.

Megfáradt lelked
égi mezőkre vágyott:
fehér krizantém.

május abrosza
fekete kendő fátylán
könnyes gyászt takar

emlékké vált a
gyermekkori kacagás
nincs többé anyám

A gyászt idővel
beindázza az élet
- emlék nő köré.

magam lépdelek
korhadt talpfák ütemén
emléked kísér

Vártalak mindig,
öleltelek halálig.
Most hervadozom.

Egy csillag köszönt
el a többiektől ma.
Égi szösszenet.

Fáj a hiányod.
Sírod mellett könnyezem.
Utánad szököm.

Kőbe vésett név.
Kőbe vésett emlék. Könny
csordul az arcon.

Mint nefelejcsre
hullt harmat, úgy hint könnyet
sirató szemem.

Harang panaszos
hangja száll a temető
felől - sötét dal.

magához intett
a halál - könnyben úszó
emlék vagy csupán

Kihűlt a ház is
ajtó mögött a kövön
két dongótetem

Pucéron álló
fák őrzik emlékedet
hideg közönnyel.

nyáresti holdfény
halotti koszorút fon
tiszavirágból

koromszín kendő
szélben varjúszárny libben
gyászének hallik

Egyetlen voltál
milliárd csillag közül
s most kihunyt fényed.

Csillagok közé
Nem hallatszik el szavam -
Hiába hívlak.

Bennem tovább élsz
földöntúliságodban
halhatatlanul.

Szív pitvarában
a gyász emlékét, mécses
lángja, égesd el!

virágsziromban
látom a lépteidet
égi utadon

Temetőkertben
apró mécsesek őrzik
nyugodt álmotok.

nem az marad a
halállal aki elmegy -
aki itt marad