Haiku versek a halálról

Nos, megfoganunk,
megváltjuk a világot.
S végül meghalunk.

Öreg síneken,
vén villamos a halál.
Utolsó járat.

csodaszép álmok
foszlottak szerte - árva
vagyok nélküled

utolsó szavad
könnybetűkkel írod majd
mások arcára

Halandóságod
tudó, ébredj! Nemes vagy:
lélek lélekből.

Még mindig mutat
új dolgokat az élet,
láttam a halált.

Ha itt az idő,
lemállik rólunk minden
e világi máz.

A test törékeny.
Szellőcske félbetépi.
És mi meghalunk?

Most háború van.
Ellenséget lelőni...?
De eltemetjük!

Egy bájos mosoly
Egy kattanás. Golyó jön
Sötétség. Vége

halál völgyében
súlyos lépte alatt a
csend is megroppant

Túlélő vagyok.
Este meghalok, reggel
újjászületek.

Dohos lépcsőház,
horpadt postaládában
meg nem írt levél.

Angyal a halál
kivel majd frigyre lépünk,
és el nem válunk.

ha sejteném hogy
holnap meghalok - őrült
kapkodás lenne

Féljük az éltet.
De mégis élünk. Élünk.
Féljük a halált.

Rózsa illattal,
szenderít az őszi szél,
örök álomra.

Könyvvel ölemben
elaludni csendben. Nem
álmodni tovább.

Nekem mesélted!
Ember tragédiája!
Lelkem is látta!

Bárcsak úgy jönne
értem, hogy semmim nincs már
mit elvehetne!

élet engedd el
lelkemet - cserébe itt
hagyom testemet

Pillanat alatt,
örökkévalóságba.
Mindenből semmi.

Talán egyedül
Falevelek ismerik
Meg a szép halált.

most még nem hiszed
szárnyaló idő végül
maga eltemet

benned halnék el,
mint magányos visszhang a
szótlan hegyek közt

Már egy hónapja
minden vers csak rólad szól.
Így emlékezem.

pokol felé is
virágos ösvény vezet
színes bűnbánat

Isten, egy napon
kölcsönkapott életem
én visszaadom.

Egy hónapja lesz,
hogy örökre elmentél.
Még mindig fájó.

Jött és ment. Mezőn,
szitakötőket kerget
gyermeki lelke.

A végtelenből
Eltéríthetetlenül
A végtelenbe.

van-e élet a
halál után... kérdezz egy
vágott virágot

akkor lesz vége
majd mindennek, ha szívem
egyenesbe jön

Rutinnal suhint,
Kaszapengéje szisszen,
Megáll, s újrafen.

hullott levelek
a sárban összegyűltek -
fák özvegyültek

szép tavaszra várt
hidak alatt a remény
- hóangyal szállt fel