Haiku versek a kapcsolatok végéről

Távolodó hang...
lépteid zaja... viszik
gördülő könnyem.

Fájt, mikor mentél,
s most ötven év után fáj,
hogy visszajönnél.

levélre írta
vörös tintával az ősz
múltunk verssorát

Pontot ne tegyél
még, ha szíved csak vesszőt
kíván hagyni most.

engedd menni az
elmenőt üdvözöld a
hozzád érkezőt

elnyűtt szavakból
rongyos gondolatokból
máglyát építek

Ha elköltözöl
ne tedd két fordulóval
csak neked rosszabb

elmúlt a varázs
elnémult színpadokon
alvó porcicák

Én édes csókom
Csak röppenő bogár volt
A legszebb szirmon

Szavaim csendben
Bandukolnak utánad,
Némán elmúltál.

elveszett kedvem
keresem nálad maradt
mint a papucsom

Tóba dobtam az
Ólom könnyemet, nézem
A hullámokat

Sosem szerettél
lehullott szirom szívem
széthordja a szél

darabjaidra
hulltam szét - csak hogy fájjak
kicsit neked is.

a szó elreccsent
szakadékot hasított
két lélek közé

régi szerelmek
bontott anyagából nem
építhetsz újat

Takaróm mozdul
mint régen, mellettem vagy...
álmodom megint.

Nélküled már csak
árván botorkál lelkem -
boldogtalanul.

Az ág csúcsáról
Leesett a falevél
Végleg elváltunk

egységét vesztett
szerelmünk képletében
Űr a vegyjeled

a lelkünk távol
de árnyékunk a járdán
még egymásba ér

ha el is mennél
a szívem vidd magaddal
útravalóul

Lélekbimbóból
bontakozó szerelmet
jégverés sújtja

szurok sötétlő
fénye taszít a mélybe
ma végleg elment

Hűvös csendben tán
nem is a tavasz múlt el,
hanem mi ketten.

Minden, mi voltál:
nem ereszteném, de már
semmibe olvadt.

avarként égek
új cirokkal felsepert
vágyad udvarán

Az utolsó kis
vitában megtört, éles
csészéből inni.

fészekmeleghez
szokott lelked didereg
mikor kirepülsz

Télbe fordultál.
Szívemben jégvirágot
bont az elmúlás.

Nem vagy eléggé
közel már ahhoz sem, hogy
messzebb lökjelek.

végleg elenged
mint egynyári virágot
szeptemberi fény