Haiku versek a ködről

Ősz selyme simul
erdei útra. Ködbe
fonta ősz anya.

puha ködgomoly
opálos nyugalmában
álmodik a tó

égi ködtenger
fákon dermedt némaság
úszik az erdő

rideg föld fölött
fakó fehér fátyolként
feszült ki a köd

örömittasan
a fellegekben járok
ködben a város

tejfehér tájban
árnyak araszolgatnak
szürke magányban.

Elágazás nincs,
mennél, majd mégsem. Végül
fázósan: maradsz.

A hiány, érték.
Ki nem érzi, keresi
vélt becsületét.

A végtelenbe
visz egy ígéret, de az
út, csak ugyanaz.

Valahol, távol,
sötétlik az Űr. Mélyen
hallgatnak versek.

ködbe veszett már
az erdő összes fája
fogy a levegő

S állok riadtan,
a párás, tovakéklő,
hűs alkonyatban.

... megvénült ősznek
szürke íriszén varjak
serege suhan.

Ködbe burkolt táj,
a tél meztelensége
önmagába zár.

Ködfátyol borult
a tájra: ősz menyasszony
oltár elé lép.

kerek tó vizén
ezüst ködpaplanban egy
csónak álmodik

Pára kap szárnyra,
felkelő nap fénye ring
a köd tenyerén.

köd leple alatt
ég kékjéről álmodva
könnyeznek a fák

Ködként szállt alá
és ölelt át gyöngéden
a sűrű magány.

Hajnali köd, mint
puha gyapjútakaró,
óvja a Földet.

Mandulavirág!
Szürke fátyol takargat:
könnyeddé válik.

ködös fehérség:
vattapamacs kanyarog
folyó völgyében

dimbes-dombos táj
szép rónává változott
ködös hajnalon

Sűrű ködpára
felszálló alakot rejt
misztikus a csend

foszló őszi köd
csendmelankóliámra
pecsétjét nyomta

fekete karmos
ágak ködöt szaggatva
hívják a napot

reggeli ködben
bújócskázom - nem látnak
végleg elvesztem

köd ült a tájra
e puha takaróba
befér a világ

Csipkés ködében,
Ragyog a Hold, megigéz.
Némán csodálom.

Az ősz a ködből
Paplant terített a nyár
Tarkaságára.

sokszínűségem
szürke színekben játszik-
felszáll majd a köd

Csodás színekben
pompázik az ősz s a föld
tejpaplan alatt.

ráhevert a köd
nyirkos homokba írt sok
száz patanyomra

köd a rét felett
a hajnali kakukkszó
nem oszlatja fel

Messziről jöttem.
Mondhatok neked bármit.
Köd van elöttem.

durcás reggelen
köd szoknyája alá bújt
egy félszeg rózsa