Haiku versek a ködről

köd ereszkedik
beavat a titkába
nincsen örökké

Napra akasztja
sűrűn szőtt köd-gúnyáját
az téli hajnal

megdermedt szürke
köd nyelte el a hidat
locsogja a víz

hideg gyötörte
kert ködpaplanos csöndjét
szél harapdálja

ébred a berek
sűrű ködfüggöny mögül
kukucskál a nap

Ködmönben a rét,
tejopál még az égbolt,
tűnőben minden...

Reggeli ködben
csipkebogyók keresik
az eltűnt tájat.

hegyet horzsoló
köd szitál - tűlevelek
hegyén álma vész

alföldi ködös
gyepen lidércek várnak
láthatatlanok

szitáló ködben
a park templomi csendjét
mélyre lélegzem

fakón szürke köd
takar s beföd, vizesen
rongyos az avar

hullámzó arany
pászmáin a Nap-folyó,
ködfelhőt oszlat

melankolikus
hangulatomhoz illik
a színtelen köd

köd zárta le a
látható teret csak a
képzelet szabad

lila havasok
ködkúszta csúcsai közt
békesség honol

lebegő hegyek
a köd felett csillagok
alant lámpafény

ködpermet szitál -
tüllfinom fátyol lebeg
őszesti csendben

őszi hajnalon
száját tátva jött a köd
elnyelve mindent

Szürke ködfátyol
lebeg a világ felett
- fény hasogatja.

Ködfátylat húzok
esős múltamra - jöhet
a napos holnap.

A ködbe burkolt
Sötét árnyak léptei
Megrémítenek

parázsszőnyegre
már hűs ködfátylat terít
az ősz dívája

Felszállóban az
őszi köd. Mutogatja
színes kincseit.

Elnyújtózkodó
éjszakák - ködtakarót
húznak magukra.

őszi esteken
ködkaréjban melegszik
a didergő táj

pirkadó sugár
öléből, hajnali szél
ezüstje szitál

Őszi ködben áll
a néma jegenyesor,
csend üli ágát.

opálos ködben
lépked a nyári reggel
napfényt keresve

Köd ül a völgyön,
homályba vesző fák közt
lépeget az ősz.

Hűvös köd szitál
lombjukat vesztett fákra -
sír az őszi szél.

Álmos tó felett
szürke ködpamacsokat
fúj az őszi szél.

Kopott fejfák közt
mint holtak sóhajtása
kavarog a köd.

Ködben álló fák
őrzik meztelen lelkét
a múló télnek.

tejföl köd bolyong
hangtalanul, csendesen,
eltévedt felhő

ködfátylat ringat
végtelen tenyerében
tél végi hajnal

Komor köd kússza
havas hegycsúcsok ormát
hideg hajnalon.