Haiku versek a ködről

völgyek fölött köd
függönyén túl valami
változás lebeg

Befagyott tavon
tejszínű köd - ezüst híd;
Út a semmibe

Kinn szitál a köd,
de benn múzsám szépsége
napfényként ragyog.

ködszurkálók és
ködevők paripája
szamár a ködben

ködlámpa fénye
botladozik a nyirkos
macskaköveken

köd ül a tájon
elfüggönyözi a fák
szégyenérzetét

piros berkenyék
kis pöttyöket hímeznek
köd ruhájára

borongós ősz lett
szürke égből mint pernye
hűvös köd szitál

őszi hajnalok,
arcomon sűrűsödik
csókja a ködnek

ködben úszó táj -
fák kapaszkodnak össze
a lét peremén

megállt az idő -
az időben állok én
halkan köd szitál

kakasszólótól
verébcsapat-csivitig
ködszólamváltás

Ősz vagyok, izzó,
Szenvedélyes - csendes vágy,
Most ködkonty alatt...

ködlepel mögött
lásd színek ölelkeznek
leplezetlenül

Közel jár, érzem,
ködben lopódzik, útja
hűvös némaság.

ködfalra karcolt
fekete írásjelek
a csupasz ágak

Csendesen hűvös
az utca, s rám olvadnak
ködbe zárt fények.

vadlúd csapatok
elvesznek a ködben mint
minden pillanat

hajnali pára
mint éji szellemek itt
maradt ködfátyla

selymesen fénylő
levelekre pihen a
szemerkélő köd

szürke ló ködbe
vész lovasa lebegni
látszik s tova száll

állni a ködben
tudva hogy azon túl már
nincs nekem világ

mint májá fátyla
oly finom függönyt sző a
fák köré az ősz

rőt hajnallal jön
dideregve s párát fúj
morcosan az ősz

Hideg hajnalon
ködkabátba öltözik
a rózsalugas.

Mint hajnali köd
száll kedvem magasabbra
a kelő nappal.

köd ereszkedik
beavat a titkába
nincsen örökké

Napra akasztja
sűrűn szőtt köd-gúnyáját
az téli hajnal

megdermedt szürke
köd nyelte el a hidat
locsogja a víz

hideg gyötörte
kert ködpaplanos csöndjét
szél harapdálja

ébred a berek
sűrű ködfüggöny mögül
kukucskál a nap

Ködmönben a rét,
tejopál még az égbolt,
tűnőben minden...

Reggeli ködben
csipkebogyók keresik
az eltűnt tájat.

hegyet horzsoló
köd szitál - tűlevelek
hegyén álma vész

alföldi ködös
gyepen lidércek várnak
láthatatlanok

szitáló ködben
a park templomi csendjét
mélyre lélegzem