Haiku versek a ködről

fakón szürke köd
takar s beföd, vizesen
rongyos az avar

hullámzó arany
pászmáin a Nap-folyó,
ködfelhőt oszlat

melankolikus
hangulatomhoz illik
a színtelen köd

köd zárta le a
látható teret csak a
képzelet szabad

lila havasok
ködkúszta csúcsai közt
békesség honol

lebegő hegyek
a köd felett csillagok
alant lámpafény

ködpermet szitál -
tüllfinom fátyol lebeg
őszesti csendben

őszi hajnalon
száját tátva jött a köd
elnyelve mindent

Szürke ködfátyol
lebeg a világ felett
- fény hasogatja.

Ködfátylat húzok
esős múltamra - jöhet
a napos holnap.

A ködbe burkolt
Sötét árnyak léptei
Megrémítenek

parázsszőnyegre
már hűs ködfátylat terít
az ősz dívája

Felszállóban az
őszi köd. Mutogatja
színes kincseit.

Elnyújtózkodó
éjszakák - ködtakarót
húznak magukra.

őszi esteken
ködkaréjban melegszik
a didergő táj

pirkadó sugár
öléből, hajnali szél
ezüstje szitál

Őszi ködben áll
a néma jegenyesor,
csend üli ágát.

opálos ködben
lépked a nyári reggel
napfényt keresve

Köd ül a völgyön,
homályba vesző fák közt
lépeget az ősz.

Hűvös köd szitál
lombjukat vesztett fákra -
sír az őszi szél.

Álmos tó felett
szürke ködpamacsokat
fúj az őszi szél.

Kopott fejfák közt
mint holtak sóhajtása
kavarog a köd.

Ködben álló fák
őrzik meztelen lelkét
a múló télnek.

tejföl köd bolyong
hangtalanul, csendesen,
eltévedt felhő

ködfátylat ringat
végtelen tenyerében
tél végi hajnal

Komor köd kússza
havas hegycsúcsok ormát
hideg hajnalon.

Hajnali csendben
összeér földdel az ég,
köd borít mindent.

Hajnali ködben
vágyak elülnek, testet
ölt néma közöny.

Köd ül a kerten.
Mint egy gyászoló tömeg,
varjak tipegnek.

ködös hajnalon
sötétség komor arcát
fény cirógatja

ködnek sóhaján
napsugár keres utat
labirintusban

ködben botorkál
a hűvös reggeli szél
ágra könnyet csal

hajnali fények
óvatosan keresik
ködben az utat

mesebeli táj
ködréteg felett fénylik,
dereng a hajnal.

Méz illatú nyár
helyére lassan lépked,
ködöt hoz az ősz.

Gyapjas felhőkön
járkál a Hold, Földre hullt
ködharisnyája.