Haiku versek a ködről

az ég vásznára
ködöt fest az október
füstbe ment nyárból

Ködfátyol mélyén
Csipkés pókhálóban ring
Gyöngycseppnyi álom.

szendereg a nap
köd oson a fák között
múló pillanat

a zárt ablakon
kopogtató köd süket
fülekre talál

köd-kabátot ad
az utca rád - új trend a
láthatatlanság

Ágán madár ül
nem látja a vén fűzfa
szeme homályos

szürke reggelen
hamvaiból kel a nap
ködpárás szemek.

Őszirózsámnak
minden szirma fáj, reggel
köd öltöztette...

hajnali fények
még álmosan nyújtóznak
lábuk ködbe ér

sápadt reggelen
ködpaplanból ébrednek
a napsugarak

Puha ködpaplant
Ringat a táj, s megkondul
Az ősz hara(n)gja.

madarak karma
szaggat őszi ködöket
kivillan a nap

őszi ködökkel
takarja be a földek
felhasadt bőrét

rést nyit a tóra
ereszkedő ködben az
ébredő hajnal

Ködbe burkolta
bájait a hegy orma
fátyolt öltve fel

könnyű ködpaplant
öltött hajnalban a rét
fáztak a tücskök

Ködbe öltözve
vacog a szomorú ősz.
Felhők is rínak.

Felhő ült a völgy
ölébe, didereg a
borongó reggel.

Ködfátylat ringat
végtelen tenyerében:
nyár-végi hajnal.

Méla köd puhít
időt, szürke szoknyát ölt
a ringó tájra.

ködben a hajnal
lágyan bontja ki haját
szellő fésüli

őszi napkorong
sebeit bekötözte
sűrű ködfátyol

patak zuhan a
mélybe ezüst párában
tengerszem ragyog

Fagyott fényben köd
szitál. Nyálkás avarra
fekszik az alkony.

őszi reggelen
zsibbadtan ébred a völgy
ködfátyolából

szuszog a hűvös
éj, hajnalra ködfátyolt
lehel a tájra

tejbe áztatott
természet, benne ember
szájtátva nézi

Leheletvékony
ködfátyol suhan, akár
szívemen a bú

didergő fagyot
sóhajt a ködös reggel
búcsút int az ősz

Hiába a köd.
Nem takar mindig mindent.
Múló lepel az.

reccsen a faág
sűrű ködben lépdelek
társam a magány