Haiku versek a magányról

ölelésre tárt
karra vágyik kolduló
szeretetéhség

visszajön - féltem
lakatlan vad szívemen
zárat cseréltem

szó-érintések
két magány határán az
opálhomályban

glóriát csíptet
egy magányos fa fölé
a májusi éj

a magány éjjel
jön és kelleti magát
ő nem kell társnak.

vándoréveim
görcsös bottal járt utak
társas magányban

Magányos platán,
kérge mögött évgyűrűk
múltról mesélnek.

magányos élet:
egymáson korhadnak a
kivágott évek

Hold a párkányon
magányomat figyeli,
messze a reggel.

egymásra gondolt
vágyainkat öleljük -
magunkba rejtve

Kikapcsolom a
holdat, legyünk az éjben
ketten egyedül.

küszöbén a csönd
üldögél ajtaján szél
jön-megy szabadon

kétféle magány
elvetélt ölelésben
az egyik még él

Már távolodom,
reménytelen fáradtan,
ködbe szürkülök.

elásott szívem
csak sötétben csírázik
s az égig nő majd

megszokásból még
mindig rólad álmodom
és veled élek

Gyöngyharmat éled
a magány fűszálain,
összefűzettünk.

szétfeslett testem
szakadt gyolcsai között
didereg szívem

magányom vacog
párnámon koppan a csend
a perc vesztegel

Fagyos szél süvít,
gyertya lángja megremeg.
Didereg lelkem.

a sötét mélyén
magadat sem láthatod
kinek kiáltasz

reccsen a faág
sűrű ködben lépdelek
társam a magány

ahogy ma éjjel
vágyón az égre néztem
egy csillag köszönt

zsúfolt állomás -
szitáló őszi ködben
magam maradtam

Fényképen nézlek,
ilyenkor nem fordulsz el.
Piruló magány.

Csillagok nászát
tétlen figyeli a bús
neonfényű hold.

Nem vagy, hiányzol,
rajzolom az időt, hogy
teljen a sírás.

Elhagytam magam.
Már máskor is volt ilyen -
nem is kerestek...

Hű társ a magány
behúzott függöny mögött
a test vegetál

Alpesi csúcsok:
önfényében szikrázó,
gótikus magány.

Megfestelek. Mondd,
vajon hány ecsetvonás
a magányosság?