Haiku versek a magányról

Könnyű volt meg sem
fordulva elsétálni
tőled. Csendesen.

Szereteted nem
pusztít kevésbé, mint a
saját magányom.

évekig tartott
biz` megsüketülni az
ordító csendben

hangod még egyszer
a fülemben csendült, majd
lelkemre csend ült

Tudod, nem is a
csend fojtogat. Az csak a
kötelet adja.

Szívedbe jutva
magányomnak jéghegye
örömmé olvad.

Rideg magány a
szürkület. Villámzárat
gombol rá a dér.

Hófehér tájban
naspolya mereng ágán
tétova magány.

kongó szobában
díszes nagy karácsonyfa,
alatta magány

Ég kékje is fáj,
ha könnyeken át nézed
szomorú szívvel

mint dióhéjat
feltörted magányomat
felelős lettél

gyűrött hópelyhek
asztalon búcsúlevél
azóta (s)írok

magányom veled
megosztom - ketten lennénk
már elveszettek

Kőbe vagy zárva
Emléked kísért engem
Sírodon virág...

Szürke égbolton
Fáradt felhő hömpölyög
Könnyem csordul már

magány csöndjében
egy cserebogár levél
fonákjára ír

Nem indulhatok
magamra zárt ajtómon
nincsen már kilincs

Magányt színezek,
mindenbe teszek egy kis
szürkét magamból.

Magány ajtaját
rozsda marja, nem fordul
el benne a kulcs.

Törött szívemmel,
Még mindig Rád gondolok,
De már hiába.

Gyönyörködj gyakran
A magány áldásában.
Ne vesztegesd el.

El vagyok tűnve?
Nem. Ha kerestél volna,
akkor megtalálsz.

Csak legyen aki
a homokórát szépen
majd megfordítja.

temesd majd mellém
magányom - nem akarok
egyedül halni

lombok árnyában
sétálok rád gondolva
verset kreálok

Margaréta szár.
Szomorú magányban áll.
Itthagyta a nyár.

Rémisztő érzés
Íriszében táncot jár
Szomorú rózsa

csorba csupromnak
száját csókolom hűs bor
tüzemet szítja

Kétségeim közt,
szelíden átölelve
ringat magányom.

Ülök egyedül,
Némán, számkivetetten.
Kerül a szél is!

Társam lehettél
volna magányomban, de
nem értettél meg.

Lelkem tátongó
feketelyuk... jajjj annak
aki közelít!

a múlt mögöttem
maradt s vele minden mi
érték - semmim sincs

Saját helyem nem
találom, egyedül most
szűk lett a szobám.

Elvonulva a
világtól vár a magány
saját börtöne.

Lágyan fúj a szél
Oly sejtelmesen szürke
Belezokogok