Haiku versek a magányról

Emlékeimből
egy légvárat építek,
majd összedöntöm.

Magam maradtam,
eltékozolt álmaim
már nem követnek.

nincs magányosabb
érzés, mint amikor nem
szereted magad

Alkonyatkor a
szél ringatja fákra ül
az árva magány.

áll a hintaszék
csak a magány lógatja
rajta lábait

Méla magányban
a semmibe tűnt napot
üti az óra.

szeretetotthon -
egy néni kávét készít
halott fiának

megyünk kettesben
ballagva én meg én nem
szólva hallgatva

hiába jönnél
hűlt helyedet benőtték
az emlékeink

A vagány magány
Nagyon menő manapság
Rád senki nem vár...

Ködös reggelen
visszatükröződő arc.
Ma sincs még vége.

Mióta a csend
tele van veled, már nem
vagyok egyedül.

Mint sebes folyó,
sodrásban élsz partjaid
közt, egyedül vagy.

Falat építünk
fájdalmunk tégláiból
önmagunk köré.

levelem végén
döbbenek rá hogy ismét
magamnak írok

Esti magányban
az ágyamba süllyedve
Álmokkal úszom.

micsoda meghitt
magányban maradtam már
miattad megint

Monoton a csend
Rám ült - az egyhangúság
Eluralkodott

Bezárva érzem
magam, pedig mindig is
csak erre vágytam.

- Rosseb se bánja
azt hogy elmentél. Vodkám
fűt, s enyhe a tél!

Eddig is magam
voltam magamnak társa.
Mi sem változott.

Magányodban nem
a társaság hiányzik
te önmagadnak.

Szélnek öltözött
tekinteted simogat,
ha kertben ülök.

vasútállomás
kopott várótermében
bőröndnyi magány

Ma átszámoltam
a csillagokat: és pont
annyi, mint tegnap.

magasság-mélység -
magammal töltött időm
magához ölel

a legboldogabb
pillanataid mindig
öleld magadhoz

sötét szobámban
magányos madár verdes
lelkem öleli

gyakran beszélgetsz
magaddal és legtöbbször
egyedül maradsz

Árva kis virág,
de egyedül is, mégis
élni mer, s akar.

elkísérlek ha
szeretnéd csak magamban
magamnak mondom

magánytól kihűlt
fázó testem karommal
félig érem át

magára hagyott
házban egy üvegváza
életért kiált

tetőtől talpig
angyali érintések
dédelgessenek

borzas kiskutya
szűköl a nedves szélben
bent már alszanak

Úgy elrejtőznék
én mindenki elől, tán
magam elől is.