Haiku versek a magányról

Nagyszobákon át
Szúette csigalépcsők
Sóhaja bolyong.

Tócsatükörben
ezernyi csillag ragyog.
Magányos utak.

Üres játszótér
csendjében magányosan
hintázik a szél.

kopogtatásra
váró ajtómat lassan
megeszi a szú

egy árva madár
szárnyai alá rejti
magányosságát

Magányra vágyom,
s közben támaszodra is.
Hagyj, de ne hagyj el!

mezítelen hold
vacogva ölt magára
éjkabátívet

kihalt peronon
csak monoton kattogást
visz a menetszél

Magány: mikor a
takaróm bolyhai is
metsző hidegek

magányosságod
hangos kiáltásait
a csend foltozza

házfalakra ölt
halvány holdfényfoltokat
könnyből a bánat

idegen vagyok
mindenhol - a honvágy lett
a szenvedélyem

telómagányban
apró figyelmet koldul
az emberi szó

Asztalon hagyott
titkos naplómat csak a
szél lapozgatja.

Faodvában áll,
sötétben olvasni nem
lát, imát mormol.

Súlyos félhomály
ereszkedett ránk. Már nem
találjuk egymást.

mindig fúj a szél
megállt óramutató
gyertyacsonk felett

Arctalan sötét
Üres padon csukott szem
Elfogyott a Hold.

senki sincs veled
kesztyűbe dugott élet
néz farkasszemet

Magára hagyott
csónakként ringatózik
elárvult szívem.

Csend rakott fészket
bús magányom ablakán:
időtlen percek.

Csillagok alatt
Utcalámpák fényénél
Szellő kóborol.

Hajam selyme már
csak ujjaimhoz simul
gyengéd kacéran.

Magány jó néha,
ha te választod - fáj, ha
ő választ téged.

karjaim közé
a naplemente után
beoson a csend

Fák között bolyong
komor őszi éjjelen
sírva a magány.

Ázott ablakon
gördülő cseppek nyomán
lecsúszó magány

Mint egy szakadék,
oly mély sokszor a magány -
alján könny csillog.

Éjjeli séta.
Összesúgó lábnyomok
lesik titkodat.

Ablak tükrében
látom, ökölbe zárja
szívem a magány.

nem válaszol más
gyötrő kérdéseimre
csak a harangszó

Karon fogott a
magány. Mi már örökké
hű társak leszünk?

egy lerágott csont
hever érintetlenül
a múlt küszöbén

Elhagyott házban
Üres karosszék mellett
Holdfény gyújt lámpát.

Rám hull a csend így
esteledvén... hallgat a
világmindenség.

Magányánál nincs
is nagyobb a gazdátlan
becéző szónak.