Haiku versek a magányról

Árnyakat rajzol
füstös falra a magány.
Felzokog a csönd.

magányos estén
körém nőtt a sötétség
reggel fogyasztja

Dobozba zárt lel-
kek várják a selyempa-
pír repedését.

Együtt keltünk fel,
keleten a fénylő Nap,
s én az ég alatt.

Mindenem megvan:
étel, könyvek, internet
és a magányom.

vagyok, létezem
körülöttem is állnak
hátat fordítva

résnyire nyitott
ajtó a magány falán
mindig van remény

Álomba dermedt
fák kopasz ágain ül
sírva a magány.

Tócsán didergő
jégvirágos holdfénybe
gombolom lelkem.

Fázva szívembe
bújok, vágyam langymeleg
lélekkoccintás.

Keresem lelkem
párját... Csak a tükörben
találhatom meg?

örök itt a tél
kiolvasott könyv henyél
néz egy ágy s egy szék

követlek téged
mint erdő sötétjébe
húzódó fénycsík

magányosságom
fordított arányban van
a fogyó holddal

téli éjszaka -
olvasólámpám fénye
egyetlen társam

magányos órán
drámában ül a semmi
kicsit megpihen

Régi barátom,
egyetlen barátom, ki
csak tükörben vagy.

fázós tereken
üres magány-plakáton
téli szél matat

Csigaházadba
elbújsz a világ elől:
magányod zörget.

Egyedüllétem
oltárára virágot
helyezett a szél

magadban jársz-kelsz
minden éjjel a holdfény
tán válladra ül

egyedül vagyunk
félünk egymás magányát
megkétszerezzük

Az élet rövid,
De a magány végtelen
hosszúvá teszi.

Rezzenéstelen
arccal masíroz a tél
kezem kézre vár

öreg magány ül
fenyőtelen ünnepen
széttört díszeken

viaszból gyúrok
melegséget magamnak
elvakít az éj

Egyedül fekszem,
kerülnek rég az álmok,
hosszú így az éj.

téli estéken
ritkán jut vigasztalás
gyűrött arcokra

penge fagy dermeszt
magányból szőtt falak közt
zsong az üresség

kiszellőztette
árvaságom szobáját
hűs mosolyhuzat

Erdő mélyén, hol
árnyat szül az árva fény
könnypatak szalad.

vaksi vágányon
siklik vagány magányom
kiérdemelten

kinyúlt pulóver
a testem - nem dobom ki
itthonra jó lesz

zajos kis város
macskakő útján egy bot
támasz és magány

csend. alszik a kert.
senki sem hallja, hogy sír
egy kis zöld fenyő.

fázós takaróm
magamra terítem így
öleljük egymást