Haiku versek a magányról

belső szobába
zár a másokkal meg nem
osztott igazság

üvegpoharam
kezem szorításában
üresen roppan

elfeledt vágyban
régen kihűlt ágyban vár
valaki - bárkit

kerti padra ült
mellém egy árnyék ősszel
egyre többször jön

Magányos reggel...
Kavicsos szürke járdán
eltéved létem...

fázom. kint esik.
forró teával várlak.
kihűl majd ez is.

érett kalászból
búzaszem - a magányból
érett vers pereg

Esti magány jár
kormos tűzfal tövében
mint kóbor kandúr

rozsdás lakat egy
kapu szívén szipogva
kulcsát keresi

Nincsen barackfám.
Kertem moha lepi el,
szívemet rozsda.

csendes öregség
csak tea és egy zsemle
kisszéken ülve...

vállamon magány
tegnapi szó ma követ
elengedtelek

unalmas mindig
zátonyok közt hajózni
egyedül velem

Szívem alig ver...
Zsibbadt elmémen csak a
magány térdepel...

Félelmed taván
megtörik a jeges csend
s olvad magányod.

Magadra zárod
magányod jeges falát...
szíved megdermed.

csendem virága
ragyogó bűvöletben
nyílik a szóra

magányod kopott
gúnyája testedre nőtt -
páncélként hordod

gyöngyfüggöny hull a
világra: eső osztja
sok kis magányra

Unatkozó pad
társaság hiányában
Bérlőket keres.

a magányosok
maguk körül forgó hűs
univerzumok

végtelen csendben
fáradt fények ölelnek
magányba zárva

Békém megcsaltan
padon ül magányommal
egymásra nézünk.

Nesztelen éjben
csokrot kötök magányom
virágaiból.

Állandó magány
társamul szegődött, nem
hagy el sosem már.

magányod verdes
mint egy sérült gondolat
félszárnyon repülsz

enyhít a hajnal
az éjszaka magányán
hozza a reggelt

Papírzacskót szél
sodor a járdán. Árván
zörgő üresség.

Várandós magány
szülte kérdéseimre
választ gügyögök.

vízi tündérek
liliommal díszítik
a tó magányát

csöpögő vízcsap
éjszaka magányában
egyre hangosabb

a puha hóban
szél simítja nyomaim
cinkossommá vált

Utolsó sörét
elkortyolta a magány,
majd hazaballag.

Ha már kedved sincs
szólni a másikhoz, az
a társas magány.

szabadnak lenni
senkitől sem keresve
vészterhes álom

Késpenge vékony
zárt száj, lila némaság
tapasza rajta.