Haiku versek a múltról

Ha látna téged,
A fiatalabb éned,
Vajon mit vélne?

diófa ága
nagyapám karja helyett
hintám ringatja

Jövőm sejteti,
s múltam is mutatja e
kis maréknyi por...

Néma tájon fut
a pillanat, s múlttá tesz
cammogó jelent.

Színdarab ez is,
de már nem azt és nem úgy
játsszuk, mint régen.

mily messze van már
tékozló ifjúságom
dús s gondtalan volt

megfogástól az
elengedésig - előbb
múlt utóbb jövő

Lehet nem látod,
de mosolyom mögött már
könnyezik a múlt.

gyűrött múltamban
szebbekre simogatom
emlékeimet

Karácsony táján
kint hulló hópelyhek közt
emlékek szállnak...

Téli estéken,
fahasábok fényében
visszajár a múlt...

rozsdás vén lakat
kulcsa már rég elveszett
őrzi a múltat

régi képekről
visszamosolyognak rám
egyszer volt napok

előttem rejtvény
mögöttem sokszor kijárt
ugróiskola

régi sarkokon
éjbe koppannak megint
kimért lépteim

erdő szélen egy
telegyömöszölt gödör
a sötét mélyben

Préselt virágok
Megsárgult illata leng
Emlékkönyvemben.

szénaillatos
múltról dédelget álmot
a tanyavilág

csillagtérképen
bejárt fényévek múltja
most létünk útja

Öreg kampón a
befejezett mozdulat...
egy régi kalap.

Megfakult képek -
szobám kormos faláról
múlt üzen velük.

Ha a múltaddal
túl gyakran találkozol
rossz irányba mész.

illatos zápor
frissítő fürdője bús
múltam fürdeti

Langy estén lombok
alatt pohár bor regél
megfakult múltról...

Semmibe futó
elfelejtett síneken
zakatol a múlt.

Valami zörög
a padláson. Egy emlék.
S így élek: vakon.

távoli évek
visszhangoznak szüntelen
múltban jövőben

kis settenkedő
szarkalábak arcomra
múltat tipegnek

Elhagyott kunyhó -
kitört ablakszemei
múltba révednek.

Múltat taposva
szilánkok metszik talpam
- jelenem az úr.

Múlt cseppje esik.
Rám hull zordon emléke.
Alatta fázom.

Ködből ébredt múlt
árnyékolja a napot:
homály a fényben.

Málló vakolat
múlt titkokkal az idő
tenyerébe hull.

Megszépül a múlt.
Amikor utoljára
láttam: kövön ült.

forrás sarában
ottmaradt lábnyomokat
alkonyat lepi

képzelet játszik
múltammal arany szállal
hímez rá mesét