Haiku versek a múltról

Magamra vett ing
múltam. Jövőm jelenleg
titok-vállfán lóg.

feléledt a múlt
ostoba törvényekben -
rigó fütyül rá

hű mennyi egyes -
régi bizonyítványban
jelesnek számít

Múlt eleven holt,
jelenünkben él tovább -
jövőt remélve.

Szélsebesen száll
Visszanézek - előre
Csak félve tudok.

Fülembe zúgó
Árnyékokban sikító
Síri gyerek-kór

Tavasz-virágok
titkait hordozza az
alkonyati szél.

S a falióra
ingája bölcsen rám int:
ami volt, az volt.

Pörög az elme,
versenyt fut egymás mellett
jelen és a múlt.

Gyerekes gonddal
keresem a szót, amely
hiába fogan.

S a vágy ideje
lassan lejárt. Rügybontó
tavaszban se várd.

Lelkem törékeny
üvegharangján a lét
foszladozni kezd.

S egy utcasarkon,
amikor arra járok,
visszainteget.

Fekete-fehér
képen színes virágok
illatát érzem.

Jövőmet szövöm
jelenem szálaiból -
emlékkel öltve.

Míg múltadban élsz
vágysz vissza az ágra, mint
hulló falevél.

mint régi "te meg
én": ringatózunk meddő
múltunk lágy ölén

meséltem rólad
múltkor a jövőmnek: majd
szeretne látni

Fűbe vesző nyom,
ne járj a tegnap után,
még ma sem késő.

kutatva régi
holmik közt kezeimben
foszlik szét a múlt

Múlt emlékei
megfakult, de még fénylő
üvegcserepek.

Álmod kicserél,
s mint letörött ág, lebegsz
múltadnak taván.

ódon parasztház
foghíjas kerítése
múltba hívogat

a fénykép egy sík
pillanat, mely a múltból
tépett, s itt maradt

lelkembe égett
emléked kísért - nyomot
hagytál jövőmben

mögöttem a múlt:
fojtogat - előttem a
jövő: levegő

Múltból fennmaradt
fésülködőasztalon
hajszál- repedés.

ártatlan minden
jövő, míg romlott múltja
utol nem éri

csak nézek múltunk
tükrébe s mi visszanéz
rám az megérte

Testemen őrzött
kráterek között halvány
ujjlenyomatod.

Régebbi vágyak,
Idő porát söpörve,
Kínozzák lelkem.

Alszik a múltam,
költögetem. Megtudnám:
most hol a helyem?

Poros kacatok,
padláson gyűlő lomok-
múlt drágaköve.

Napsütötte múlt
rátalált a jelenre
- dejavú érzés

Emberlét súlya,
mi számít: emel. Többi
csak gyötrénelem.

Múltról mesélnek
régi képek, megkopott,
de szép emlékek.