Haiku versek a napfényről

smaragd domboldalt
arany fénycsóva festi
tündöklő szépre

Őszi napsugár
elidőzik a kertben,
meghittség árad.

Vállamra hullott
egy aprócska napsugár
s velem jött tovább.

viseltes napfény
düledező falakon
árnyékot foltoz

cicám bundája
őszi napfényt cirógat
teljes az összhang

reggeli napfény
fest igaz káprázatot
hunyt szemhéjakra

napsütésben az
árnyékot ostobaság
volna tagadni

napkorongon folt
köztünk egy falevél volt
átfénylő erek

Tükrével játszik.
Napsugárral üzeni:
tudod, hogy várlak.

mosolygó arcra
napsugárként ömlik rá
szőke göndörség

nap sugarával
kérkedik a hold mégis
jéghideg marad

napsugarakról
fecsegő hableányok
partra vetődnek

ázott szirmokon
halvány napfény keresi
régi önmagát

lombkoronától
megszelídül a napfény
leheveredik

kikönyökölve
zöld fák között tájképet
fest a napsugár

elült a vihar
egy bátor napsugár már
lábát lógatja

a fénynek elég
egy ablakrésnyi élet
örök túlélő

Hiába várod
a napsütést, ha le van
húzva a roló.

fényes nagy smaragd
katedrálisodban itt
megleljük magunk

csillogott a tó
folyékony ezüstté vált
tükrén a hattyú

Napfény és eső
szerelméből szivárvány
szökik az égre.

gótikus ablak
színdús fényívén égi
angyal üzenget

tavaszi napfény
a rét zöld hajába tűz
kis virágokat

fénnyel itatott
magányos fátyolka az
ablakba libben

tiszta kék égből
fehér habos felhőcskét
szürcsöl a napfény

Reggeli napfény
Simogatta arcomat
Anyai kézként.

befagyott tavon
korcsolyázik a napfény
s a jég felolvad

fércet bont fénye
napfény fejti az égbolt
feslő bársonyát

napfény melegít,
arcomon mosolyodként -
kezed érint még...

pasztell fehérre
csipkézett tájon a Nap,
aranyát szórja

Ezüstös hajnal
fényhajában borvörös
pántlika lebeg.

napfény-karmester
nyit lassított lüktetést
szirombillentyűn

szálló hópihék
hűlt helyén sétálok a
téli napfényben

nap - keleti bölcs
arany fényglóriát önt
advent vasárnap

illatos tavasz
csillámot szór a napfény
boglyos füzekre

hullámzó arany
pászmáin a Nap-folyó,
ködfelhőt oszlat