Haiku versek a naplementéről

milyen gyönyörű
ahogyan kinyújtózik
arany vánkosán

Addig (b)ámultam,
amíg az égszín kékje
is belepirult.

Ásít a Nap, majd
Álomra hajtja fejét
Holdnak ölében.

a lemenő nap
meglátja a holnapot
a hegytetőről

A dombok mögött
A nap már lehanyatlott.
Most rajtam a sor.

Érzek napkeltét.
Szemem lassan kinyílik.
Látok napnyugtát.

Föld egyet forgott
míg a napkorong ismét
tengerbe bukott

lány a vízparton -
fejét megkoronázza
a lenyugvó nap

bíborrá érnek
az ezüst ruhás felhők
naplementében

mint zöld kabátról
szakadó gomb, lomb mögé
bújt a napkorong

Vöröslik a táj,
szétfolyik a nap vére
az est oltárán.

napnyugta fest az
égre a tó tükrére
tizian vöröst

A lemenő nap
habfodrok közé csusszan
Fürdeti szemem

Elvérzett a Nap
bíborló horizonton
domb mögé bukott.

a lemenő nap
színével festi arcod
csipkebokorrá

szép naplemente
jelzi, elment egy nap mi
nem jön vissza már

naplementében
aranyló napkorongnak
tenger lett tükre

utolsó sugár
vörösre ragyogja az
égbolt kapuját

Tóparti alkony,
imbolygó nádbugákon
hullámzik a fény.

fák közt nyújtózik
a rekettyésbe bújik
szelíd napnyugta

magad vagy te is
s táncolsz a széllel örök
naplementében

A Napot mindig
elrejti a horizont
ha aznap végzett.

Hegyek csúcsán a
haldokló Nap mosolyog...
Tökéletesség...

napnyugta fest az
égre s az őszi rétre
tizian vöröst

Esti homályban
Napkisasszony ücsörög,
bíborpalástban.

arany csókot hint
házak álmos szemére
- búcsúzik a Nap -

Halvány sugarát
a Nap tóba mártotta,
megaranyozta...

Bíborszín eget
festőmályva ecsetje
árnyal sötétre.

Lebukott a nap.
Művészi igénnyel egy
festő bukkant fel.

erejét vesztve
az utolsó napsugár
tengerbe fulladt

kikönyökölve
zöld fák között tájképet
fest a napsugár

szalmabálákra
csorog a lemenő nap
aranyló fénye

Hegycsúcsok között
Kicsordogál a bíbor -
Folyó napsugár

roppanó ágak
közt botladozik sután
a lehulló fény

Búcsúzott a Nap,
aranyfénybe vonta a
szendergő tájat.

Tar ágak fölött
Alkonyba zsugorodik
Napnak mézszíne.