Haiku versek az önismeretről

Elvesztem festés
közben gondolataim
matt színeiben.

A tükör vagyok
Jót-rosszat, bármit mondasz
Magadról beszélsz

Itt maradtam most
magamnak, mihez kezdjek
egy ilyen társsal.

Önmagunkat sem
ismerjük objektíven
téved az ember.

Csak önmagamon
keresztül ismerhetem
meg a világot.

Hiába tartok
tükröt eléd, nincs erőd
magadba nézni.

Az egész világ
bennem van, és én mégis
benne, hogy van ez?

Tükörbe nézek,
s rám megvetően néznek
régi énjeim.

Az egyedüllét
csöndje nem hagy kibúvót
önmagad elől.

Nehéz nap után
a saját világomban
fürdök meg este.

szép vakolatot
mit kezdetben rád raktam
- lassan elkopik

Ha békében vagy
önmagaddal, megszűnik
minden küzdelem.

elvárásaink
álruhába öltözött
örömgyilkosok

a határaid
jelölték ki a teret,
vagy pont fordítva

nem versenyzek csak
egyedül önmagammal -
szívem a bíró

Amit magadról
gondolsz, annál ezerszer
többre vagy képes.

Régen másokkal
versenyeztem, de most már
csak önmagammal.

Belemártottad
magadat festékembe...
Életre keltem.

Hibáim nélkül
soha nem lettem volna
aki ma vagyok.

Voltam valaki,
leszek majd valamilyen,
de most én vagyok.

Te lassan eltűnsz,
én pedig lassan újra
önmagam leszek.

Egyszerre benned
él mennyország és pokol,
tiéd a döntés.

Álarcaidban
rejtőzhetsz, de akkor is
maradsz, aki vagy.

erényeim közt
felfedezted a saját
magad hibáit

érzem apránként
összeadódik bennem
minden fél-elem

Az önismeret
ott veszi kezdetét, hogy
Tükörbe nézel.

Apró-cseprő kis
hibáim - nem tanultak
belőlem semmit.

Sebekből kincs lesz.
Lélektöréseidben
csillagtükörkép.

átokkal élek
nem tudok jól szeretni
még magamat sem

le kell, hogy kössem,
különben bodorodik
minden gondolat

Ne a mintákat
nézzed, a függönyön túl
találd meg éned.

boldogságomban
megtaláltam önmagam
meglepetésként

összeroskadva
éreztem, ahogy mellém
térdel a bánat

Folyton vibrálok.
Féltem, magány gyötört s most
alkotói láz.

pislogó fényem
ezüstös pókfonálon
tűnő harmatcsepp

egy hegyi túrán
a járt utat elvesztve
magamra leltem