Haiku versek az öregedésről

Arcom tapintom.
Húsomba zárt öröklét
illékony álom.

Középkorúként
jót és szépet megélni -
másodvirágzás.

Ha szép volt élted,
legyen jutalmul tiéd
békés öregkor...

bús éjfél kondul
kopott macskaköveken
baktat az idő

Arcomon ráncok
rakoncátlan rajzai,
gyűrt selyemkendő.

Megöregedvén
szellemi ösvény nélkül -
lelki extrém sport.

Idősek ránca,
a gondok össze gyűjtött
redői bőrből.

Kereszt tövében
fagyos szívvel vonul a
védtelen magány.

Tükörből vissza
ráncaim mosolyognak -
szépen öregszem.

Vattával tömöm
végleg kiüresedett
gyerekszobámat.

Elszálló idő
Ősz fürtök és mély ráncok
Csodás alkonyok

Őszülő hajunk,
Elfeledett emlékek...
Odafönt várnak.

Ruganyos léptek
visznek, s vidáman kopog
járókeretem.

Lelkem fiatal,
már mindent értékelek,
kevés az időm...

Évek szálltak el
felettünk észrevétlen,
jégcsap szívünkön...

remegő kezek
pihennek két kezemben -
erejük fogytán

hófehér álmot
lát: vén karok ölelik;
kérges, barna fák.

"Engedj magadhoz!"
idős néni fohásza
hátsó padsorban

Az ember feje
végül hirtelen érett
kalásznak tűnik.

Nagy hallgatások
végén valaki mindig
mond egy szomorút.

ahogy öregszem
egyre tisztábban látszom
ifjúkoromból

egyre többször jön -
ül mellém az elmúlás
szagú, vén idő

a B-oldalam két
fő dala: egy szép líra,
egy bús ballada

szakadt könyv őrzi
a múltamból megmaradt
méltóságomat

ha vénül is a
test jellemed és lelked
ne legyen puhány

gyermek s remete
találkozik bennünk a
kezdet és a vég

fogytán a napom
kétség közt a remények
melankolikus

A dombok mögött
A nap már lehanyatlott.
Most rajtam a sor.

arcom öregszik
ráncos romokban élet
még csörgedezik

kis viskó, erdő
közepén; verandán ül
a vénség és én...

a tükröm sokszor
a szemembe hazudik
egész mást mutat

Öreg síneken,
vén villamos a halál.
Utolsó járat.

már lassúságom
sem a régi angyalom
röhögve nézi

hófödte fejem
nem magas hegy - sőt inkább
emberközeli

Ifjúságodról
biztonsági másolat
nem elérhető.

Folyó zugában
korhadt ladik. Fűz borul
rá. Esteledik.