Haiku versek az öregedésről

Az öregség nem
az élet vége, hanem
a koronája.

tüzet okádva
is vén már - rágni s hágni
sem tud - halni vágy

te éjben szálló
sötétkék tollú madár
megöregedtél

Lassan dobban a
vágy, mozgatórugó sem
feszes. Fáj a csend.

Repülő évek,
Sok elengedett álom,
Csúnyák, és szépek.

elapadt már a
könnyem de minden napra
jut még nevetés

Az öregség az
életünk ajándéka,
a sors vigasza.

Ne félj a kortól!
Várnak még terád csodák,
már az is, hogy élsz...

délutánra jár
megöregszünk mielőtt
bealkonyodik

Nem vagy még öreg!
Csak az időd múlt gyorsan,
lelked fiatal...

fiatalon még
nem tudhatod amit majd
öregen se fogsz

Öregedéskor
Az érzelmek tünetre
Cserélődnek fel.

statisztává válsz
ott hol sztár voltál hajdan -
kicsit belehalsz

az idő öreg
dióját ha feltöröm -
belseje üres

repedezett föld -
diófa árnyékában
pihen nagyapám

életem öreg
szekere előtt a ló
egyre fáradtabb

kor hely és idő
tereli egy karámba
józant s a korhelyt

Csak az öregszik.
Ki lemond terveiről,
Eszményeiről.

Szörnyű dolog az,
ha rájössz, hogy öregszel.
Még szörnyűbb, ha nem...

Nagybetűs élet,
akkor, mikor nem látod
már a kisbetűt.

Öreg hegedűs
Mindennap felejt egy-egy
Nótát, s lelke sír.

tapasztalatod
homlokod ráncaiba
gyűrted emlékké

Egy ideig csak
megyünk az életben, majd
aztán csak jövünk.

Két idős ember:
Kézenfogva sétálnak.
Bennük az élet.

Öreg Fűzlelkem
bűvös ráncok kérgein
emléked őrzi

Teste ősz és tél
Lelkében örök nyár él
Szívében tavasz

teher a vénség
ifjabban könnyebb volna
megöregedni

torz lepattogzott
zománcú bádogbögre
félrehajítva

Fiatal hajtás
vörösen izzik, majd a
levélbe olvad.

Hajamba fonja
sugarát a Hold, s nézi
hulló szirmaim.

együtt öregszünk
a szerelemmel csak a
vágy marad örök

Vénülök, már a
kardvirág fodrok után
is megfordulok.

Pipacsanyóka
levetette szoknyáját,
piroshoz agg már.

gondjaim köré
barázdákat simogat
kérges tenyered

kenyerem javát
megettem a maradék
megpenészedett

ráncos kezében
görcsös fájdalmát rejti
végül Nagyanyám