Haiku versek az öregedésről

Nagy hallgatások
után valaki mindig
mond egy szomorút.

Magány nyomába
szegődött a csoszogás,
örök párra lelt.

A simogatás
ősz hajadról lekopott
az évek alatt.

Öregség jele
ha egyre több erkölcsi
kérdést feszegetsz.

kopottas kendő
néhány csorba kis edény
Mama konyhája

Öregség az, ha
ágyad mellől fogsorod
mosolyog csak rád.

megkopott ajtó
fáradt szolgaként sírja
az idő nyomát

két fáradt lélek
pihen egymásban minden
szenvedély nélkül

meggörbült botom
szerényen emlékeztet
hajlott koromra

csillámló múltam
ezüst selymét hajamba
fűzte az idő

kendője alatt
ezüst hajszálak fénye
időt rejteget

Büszkén viselem
éveim barázdáit:
unokáimért.

kis settenkedő
szarkalábak arcomra
múltat tipegnek

Éveim száma
nő csak. Bölcsebb nem lettem,
csak tapasztaltabb.

Hajfürtjeimre
hetven ősz szitált rizsport. -
Vajon lesz-e több?

Hajam selyme már
csak ujjaimhoz simul
gyengéd kacéran.

A lehetőség
fogy. Elszalad az élet
verdeső szívvel.

Úgy leszünk szépen
vének, ha megőrizzük
a gyermekséget.

Mint tóra fodrot,
Úgy karcol homlokomra
Ráncot az idő.

Ráncos kéz időt
szorongat - fohászkodva
megváltásra vár.

az évek múlnak
integetve mennek én
meg visszaintek

Az életfánknak
rég megvénült ága is
új májust remél.

Velem tartana,
követne, de lemarad
fiatalságom.

A remegő ránc
Keresi a merengő
Fiatalságát

öregedő fény
kék virágot ölelget
anyám szemében

múlik az idő
már a nyár is havat szór
hajtincseimbe

Korom büszkén itt
viselem homlokom egy
mély redőjében.

Arcomat a kor,
gerendák rajzolatát
szú tetoválja.

Cseresznyevirág
és letört faág lettem
öregkoromra.

Röppenő ében
Hollóból, lám totyogó
Ősz pingvin lettem

a szenilitás
diszkréten ér utol, nem
fogsz tudni róla

Arcába vájta
barázdáit s titkait
a konok idő...

hajdanvolt testem
ráncai között sorsom
vésője alkot

rég elfeledett
ölelések közt csenddé
bomlik az elme

Sorsod az élet
fája: ágas-bogas lét,
vén levélhullás.

hosszú a múlt a
jövő rövid de még mind
enyém a jelen