Haiku versek az öregedésről

Melírcsíkokat
festett hajkoronámra
évjárat nyoma...

A létem mint egy
ezüsttálat tisztogat
koptat is egyben

Idő rajzolta
arcodon öröm-bánat
részvéttelen ül.

Csoszog már a kor
fáradt lábakon járva
elszállt ifjúság

Ősz pilláimra,
nyomot hagyott az idő,
lelked színeit.

zaklatott létből
is harmóniát szőhet
a bölcs öregkor

múlhatatlanul
belém marta az idő
mulandóságom

hízik bennem a
múlt a jövőt eszi: a
ma falat kenyér

Öreg nénearc
mélyén ráncba bújt idő
csendet szimulál.

szíved dobban még
már csak szokásból ketyeg -
kopik életed

voltam tűz voltam
mindent elsöprő vihar
most őszülő csend

fiatalságom
forgácsról forgácsra fogy
farag az idő

három táskámból
kettőben múltam hordom
a szemem alatt

száraz ágai
gyümölcsöt nem hoznak már
a vén időnek

bölccsé öregszünk:
romló szemünk messzebbre
és mélyebbre lát

palettám kopott,
fakult színek folynak el
idővásznamon

Bocsánatot kér
tőlem a tükröm, hogy nem
vagyok a régi.

egyre mélyülnek
életem barázdái
arcom talaján

korhadó fának
még lehet kapaszkodó
erős gyökere

szétszóródott az
idő ujjaid között
megöregedtél

az öreg tölgyfa
már csak árnyékában nő
naplementében

ráncaid lettek
a múló idő erős
szorításától

bottal a kézben
ráolvadtak az évek
görnyedt hátára

Igazgyöngyeink
másolhatatlan fényét
idővel nyerjük.

jár a mutató
a kakukk tovább alszik
gyengülő rugók

Sátáni ránctánc
A fiatalságomra
Szárad a külsőm

szent ifjúságod
ráncruhába öltözött
örök elmúlás

vénen nem várok
úgy tavaszt - ajándék lett
már minden évszak

tegnap csillagot
viseltem homlokomon
ma csak ráncokat

fűrész sikongat
a vén diófa zokog
lejárt az idő

Foszlik az idő,
menekülni kéne, de
nincs egy más világ.

Ráncrácsos arcra
aranyló mézet perget
a lenyugvó nap.

alkonyi napnak
szűrt fénye melegíti
vénülő szíved

aranyló avar
sóhajt lépteim alatt
siratom magam

Ma idő, holnap
erő nem lesz. S eltüntet
lassan a jövő.

kilencven éved
csoszog háznak küszöbén
féltve őrizem