Haiku versek a reményről

morcos délután
arcán fagyos mosolya
reggel kiderül

borostyán zöldje
kapaszkodik elaggott
vágyak tűzfalán

Mig az évszakok
Barátaim, az élet
Nem reménytelen.

Kilátástalan
világban is léteznek
magas kilátók.

ébred a remény
múlik már a félelem
alagútban fény

Sebzett szárnyaid
pihennek, míg álmaid
súgják - van tovább.

Jó lenne hinni,
hogy minden vihar után
kiderül az ég!

Reményeimet
beváltanám, mint apró
zálogcédulát.

kételyeim közt
hánykolódva zátonyra
fut egy szalmaszál

mennyi remény hajt
ki egyetlen faágból:
szeret nem szeret...

mindig vártalak
gyöngysort fűztem reményből
lelkem dísze volt

Csodát kapni, és
adni. Bízni, s semmiért
se fel nem adni.

Ha mindent rosszul
Csináltál, a helyes út
Még ezután van.

Adj reményt, annak
Ki elesett, nyújts felé
Segítő kezet.

feladlak remény...
ajánlottan magamnak
tértivevénnyel

Ha ajtód zárva
is van, bekopog hozzád,
minek jönni kell.

nem adhatom fel -
búzavirágkék reményt
dajkál a szívem

Életbujócskán -
a leszülető remény
mi keres ... talál

Feladta harcát
a Remény, s újra kezdi,
nem nyugszik bele...

Mikor elvesztem
a csillagokban éppen
ott találtalak.

Kíváncsi szemmel
fürkészi a Remény, mit
hiszel el neki.

A sorsnak álnok
vámszedője, a hazug,
kétszínű remény.

Fura a remény
elalszik és fellobban
e parányi fény.

Áltat a Remény,
mégis hozzá fordulunk
ha kapaszkodnánk.

Remény tüzében
beégett pillanat - heg
hámló sebemen

Létet szakító
Gyilkos bombatölcsérben
Százszorszép virít!

együtt a kínban
de velem jössz ne félj - én
vagyok a remény

kezekben remény
ring, szemekben örömkönny:
újszülött osztály

lelkem már aludt
mikor megszólalt egy hang
vesztedbe rohansz

A szomorúság
A reménytelenséget
Vetíti elénk.

az is nyereség
ha sikerül a reményt
ébren tartani

Gyökere földben.
Test mit hideg hó ölel
reményt sugároz.

sosem gondoltam
volna, hogy belém szeretsz -
igazam is lett

gondolatidba
merülsz - szívedben keresd
lélekemelőd

fűztem még hozzád
némi reményt - de jöttél
és kibontottad

szívem legmélyét
kotorászom, ott hagyott
maradékokért