Haiku versek a sorsról

a háromnegyed
évszázad hetvenöt év
nos mennyi van még

lelkem szétszakadt
köntöse nem véd csupasz
érzékeny membrán

kinyílt rózsa vagy
bársonyszirmod rám simul
tüskéd szívig ér

minden emberről
s lóról szólt - még én is - hogy
milyen jó együtt

könnyfátyolon át
távolodsz céltudatos
végső döntésed

éj árnyékát ha
fölriadva megdobom
holdfényfolt marad

eső gyöngyfüzér
vörös virágon szép szó
zeng női szájon

vadul mulató
korhely szél pirkadatkor
csöndben hazatért

homlokodon a
szenteltvíz cseppje csillan
a gyertyafényben

homlok homlokhoz
ha ész nem is áramlik
csak a szeretet

Hold ezüstjét a
toronytető nappalra
is megőrizte

aranyló tarlón
varjak gyászmenete a
nyarat kíséri

így imakönyvbe
préselt virág illata
színe múlik el

ellenségem nem
is keresett a boldog
emberek között

visszatekintek
mert mögöttem már minden
szóra érdemes

a vigasztalást
az emberek s az órák
szűkösen mérik

úriember nem
tér vissza kísérteni
a másvilágról

az ész nem minden
a szív másképp működik
hiányzol nagyon

angyal suhan a
tó fölött hófehér lény
tán kecses kócsag

nem való nekem
már a vágy - tévedsz azért
bámullak tovább

a sivatag mint
sarki jégmező csillant
ezüst holdfényben

szomorú szívvel
festi a sors jövőm a
hárs aranyporán

azt mondod büntet
az élet - kilőtt nyilad
elé MOST léptél

minden éghajlat
alatt imádni lehet
őket a nőket

országút széli
akácfák közt zengett a
szél üveghangon

lábnyom mit madár
hagy mikor szárnyra kel - vaj
hova szállt a lány

akácfák mögül
fekete fejfák néztek
az utazóra

kismadarak csöpp
színes tollú angyalok
fűzfán fütyülnek

néz farkasbőrrel
letakart feszületén
didergő Krisztus

csapóajtó a
szív fölött hol belátok
az emberekbe

piros pipacsot
tapasztott a szél bádog
Krisztus szívéhez

elaludt gyertya
vagy csavargó szívemben
életunt éjben

A hajlam oszt ránk
szerepet, s kimért időnk
kegyén vétkezünk.

villám sújtotta
fáklya a nyárfa nyitott
sírgödör fölött

magammal békíts
meg adj türelmet s hitet
áldhassam neved

Semmi felének
dupláját kaptam tőled,
én mindent adtam.