Haiku versek a sötétségről

Véget ért a nap,
a fény átadta helyét
a sötétségnek.

lobbanó lángok
kékes fénye világít
sötét ajtókat

Tárd ki az ajtót.
Hogy bemehessen a fény!
"`És a sötétség?"

Kint a csillagok
viaskodnak sötéttel.
Bent a villanyok.

A lámpa ég. Mert?
Éjjel van. Vagy tán nappal?
A lámpa égjen!

zsugorodó fény
az éjben csendet isznak
fekete falak

A sötétségre
én is becsukódom, mint
a napvirágok.

Az az utolsó
forróság, utólag még
inkább hűvös lett.

Akiből árad
a sötét, azt kerüli
a világosság.

mikor meglátod
a napot, a sötétség
nem riaszt többé

emlékszem régen
kerestem sötétségben
hová bújt a fény

Minden sötétség
illúzió csak, esély
az ébredésre...

fogalmazhatnál
világosabban másként
besötétedik

Igazán a fényt
Csak az becsüli meg, ki
Járt már sötétben.

Nincs az a sötét,
mi el nem múlik egyszer,
fény születik ma.

Lábamat rázom,
mert sötétségbe léptem.
S árnyékom táncol.

hordában nyúzta
éjjel a sötétség a
lámpáról a fényt

eső áztatja
sötétbe burkolózott
sombokor ágát

Sötétség taván
csillaggondola úszik,
álom tereli.

gomolygó felleg
szövi smaragdbérc fölé
fekete fátylát

a horizonton
tengerbe bukott a nap
mélyül a sötét

Arctalan sötét
Üres padon csukott szem
Elfogyott a Hold.

A sötétségben
rejtőző kígyók lassan
körém fonódnak.

vizes rongyokban,
éhesen dideregve.
elnyel a sötét.

Halvány fénysugár
sötétséggel dacolva
reményt hazudik.

sötét az erdő
felhők mögé bújik el
az őszi újhold

Csillagtalan éj
hold fényéről álmodik
sötét párnáján.

sötétség nélkül
soha sem érezhetnéd
a fény erejét

fekete szárnyú
éj fény után sóvárog
a Hold rákacsint

mélyre süllyednek
a fények lakatlan ház
üvegszemében

mindig éhesen
érkezik a sötétség
árnyékot eszik