Haiku versek a sötétségről

csendje rám borul
éjszín teste beburkol
sötét lepelbe

Fénybe felemelt
Sötét sóhajok nyoma.
Tisztuló égbolt.

világos nappal
határoztam el hogy a
sötétbe ugrom

Ha fényt gyújtasz a
sötétben, az árnyak is
megsokasodnak.

alkonyig várlak
veled gyengéden ölel
majd a sötétség

sötétség lengte
körbe az egész tájat
s bekebelezte

Léptem ingatag,
Hold vezet a sötétben.
Az utca üres.

Földig érő éj
leengedte firhangját
- besötétedett

Fekete szoba
szegletében ébredő
hajnali ábránd.

Apró rög alól
bújik ki az új élet.
Sötétből fénybe.

Sötét van éjjel.
"Legyen világosság!" Jó.
Világítson-mi?

Magadban hordozd
a fényt, akkor sötétben
is ragyogni fogsz.

Sötéten ropjuk
Szét hullott életünknek
Keserű táncát

Feszültséggel telt
mindennapjaink ára
a sötét jövőnk.

Ha minden sötét,
keresd meg magadban egy
csillag emlékét.

Véget ért a nap,
a fény átadta helyét
a sötétségnek.

lobbanó lángok
kékes fénye világít
sötét ajtókat

Tárd ki az ajtót.
Hogy bemehessen a fény!
"`És a sötétség?"

Kint a csillagok
viaskodnak sötéttel.
Bent a villanyok.

A lámpa ég. Mert?
Éjjel van. Vagy tán nappal?
A lámpa égjen!

zsugorodó fény
az éjben csendet isznak
fekete falak

A sötétségre
én is becsukódom, mint
a napvirágok.

Az az utolsó
forróság, utólag még
inkább hűvös lett.

Akiből árad
a sötét, azt kerüli
a világosság.

mikor meglátod
a napot, a sötétség
nem riaszt többé

emlékszem régen
kerestem sötétségben
hová bújt a fény

Minden sötétség
illúzió csak, esély
az ébredésre...

fogalmazhatnál
világosabban másként
besötétedik

Igazán a fényt
Csak az becsüli meg, ki
Járt már sötétben.

Nincs az a sötét,
mi el nem múlik egyszer,
fény születik ma.

Lábamat rázom,
mert sötétségbe léptem.
S árnyékom táncol.

hordában nyúzta
éjjel a sötétség a
lámpáról a fényt

eső áztatja
sötétbe burkolózott
sombokor ágát

Sötétség taván
csillaggondola úszik,
álom tereli.

gomolygó felleg
szövi smaragdbérc fölé
fekete fátylát

a horizonton
tengerbe bukott a nap
mélyül a sötét