Haiku versek a szomorúságról

Bátorítanak,
de hátad mögött még ott
villan a penge.

A nap fénye is
csak egy keserű íz volt
reggel a számnak...

Erdei patak
csörgedezve viszi el
a fák könnyeit.

nem tartogat már
legszebb dolgai között -
kacat lettem én

egyre zuhanok
puha karjával halkan
befogad a mély

szemem smaragd tó -
végtelen szomorúság
mélye csillan rád

Nem tehetsz arról
aki lettél. Ők tettek
ilyenné téged.

a csillagok azt
mondják, hogy holnap hideg
lesz a szívekben

Csak aki járt már
ott, az ismerheti és
tudhatja. Más nem.

Sajnos, az összes
Felvilágosodásra
Sötétség borult

Gyenge tea szín
az ég, nem kívánom a
napot cukrozni.

(h)ideghegy mögül
kilépek az ég alá
- felhőket gyűjtök

Szürke időben
nem kell vallomást tenni
a napnak. Ez jó.

Arcod könnyektől
nedves. Én boldogsággal
takarlak. Aludj.

lehangolódtam
mint egy sarokban álló
kopott zongora

Én hibádat is,
míg te erényemet sem
szeretted bennem.

Lehajtott fejjel
várják végzetüket a
nap virágai.

Rőt palatető
alatt az emlékeim
most összebújnak...

A tiszta könnycsepp
időt fut az esővel,
szomorú szemek.

Szomorúságba
jókedvet csiripelő
- égi vándorok.

fövenyes parton
hullámlovat abrakol
egy szomorúfűz

A felhőket ma
én rajzoltam az égre,
szomorú vagyok.

Van úgy, hogy vágyod
az eső sűrűjét, hogy
rejtse a könnyed.

A szürke eső
csak vászon. Komor lelkem
pedig az ecset.

bánattarisznyám
vonszolom magam után
könnybe áztatva

üres lapjaim
hulló sziromként fújja
a tavaszi szél

Mellkason szorít
az Élet, összegörnyedt
túlélő vagyok.

Boldog lehetnél,
A félelem átkarol,
Boldogtalan vagy.

délutánonként
rubinvörös bánkódás
úszik a folyón

Arcodról fájó
múltad elfedő sminkje
lemoshatatlan

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

Falevéltenger
s magányos esőcseppek:
szomorú hétfő.

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

Ennyi volt mondtad
S bár gondoltam ez eljön
A szívem hasadt.

könnycseppek írják
életkönyvem utolsó
fejezeteit

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem