Haiku versek a szomorúságról

Arcodról fájó
múltad elfedő sminkje
lemoshatatlan

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

Falevéltenger
s magányos esőcseppek:
szomorú hétfő.

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

Ennyi volt mondtad
S bár gondoltam ez eljön
A szívem hasadt.

könnycseppek írják
életkönyvem utolsó
fejezeteit

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem

bepárásodott
komoromra rajzoltál
mosolygó arcot

belül is őszül
sejtszinten dérvirágok
ezrei nőnek

este fekete
teát főzött belőlem
a depresszió

hol a hold fogy el,
hol pedig a türelmem
mindig ha várlak

tintafolt vagyok
összefolyt verssorok egy
gyűrött könyvlapon

cipőorromon
a kuporgó csend rólad
kérdezősködne

Pókháló szőtte
álomruhámat, idő
marcangolja szét.

kopott bárpulton
üres poharak mellett
halt meg a remény

mikor senki más
nincs magam alatt csak én
megtalálhatnál

a szabadság már
szomorú mert nem vagy itt
hogy csak átölelj

nélküled üres
a ház, sírnak a fák, szél
süvít lelkemben...

keserű hiány -
tenyeremben olvad szét
elfolyó csended

mélykék fellegek
bársonypalástja alá
könnytengert rejtek

dermedt vágy emészt
ölünk mélyén jéghideg
patak csörgedez

Meglibbenthetné
Hajam egy picikét a
Boldogság szele.

Ki sűrűn merül
belül, az ritkán kerül
önmagán kívül.

beborult az ég
a szürkeállományban
felszisszen a lét

szomorúság az
ha kiszáradt fák fölött
sírnak a felhők

Fura ez a nap
anyám halkan tereget
ma sem énekel.

Esernyő alól
nézem szürkére festett
hangulatképem.

Hófehér csendben
fekete bánatokat
áztat a lelkem.

Szívem leégett
gyertyacsonk, szálló füstje
arcomon csorog.

magadra zárva
boldogtalanságoddal -
lelked dörömböl

Üres a manézs
homokja beitta rég
a bohóc könnyét

Mint frissen hullott
hótakaró, úgy lepi
szívem a bánat.

Szomorúság, mit
mosolyogva magunkba
zárunk örökre.

Lelkem hálóját
zord pók szövi sötét szív
köré szorosra.

Téli fák hívnak,
szélgyerekek kergetnek,
kőszívem lehúz...

Alvó tájon a
csüggedés gubbaszt. Rizsport
szitál rá a hold.