Haiku versek a szomorúságról

Bánat hajóján
oly sokan utaztak már
evező nélkül.

Esőcseppek halk
koppanása hangosan
visszhangzik bennem.

Tied voltam de
Te ezt nem értékelted
Így elvesztettél

beszélgetésünk
árnyéka fáradt mosolyt
vetít arcomra

Aznap még rám se
nézett. - A napraforgó
sírt s forgolódott.

Még sosem láttam
oly tisztán, mint könnyekben
ázó szemekkel.

Levetem a jót...
Kopott s viselése nem
divat manapság...

fájó üresség -
kontúron belül kitölt
minden részletet

Bátorítanak,
de hátad mögött még ott
villan a penge.

A nap fénye is
csak egy keserű íz volt
reggel a számnak...

Erdei patak
csörgedezve viszi el
a fák könnyeit.

nem tartogat már
legszebb dolgai között -
kacat lettem én

egyre zuhanok
puha karjával halkan
befogad a mély

szemem smaragd tó -
végtelen szomorúság
mélye csillan rád

Nem tehetsz arról
aki lettél. Ők tettek
ilyenné téged.

Sajnos, az összes
Felvilágosodásra
Sötétség borult

(h)ideghegy mögül
kilépek az ég alá
- felhőket gyűjtök

Én hibádat is,
míg te erényemet sem
szeretted bennem.

Lehajtott fejjel
várják végzetüket a
nap virágai.

Rőt palatető
alatt az emlékeim
most összebújnak...

A tiszta könnycsepp
időt fut az esővel,
szomorú szemek.

Szomorúságba
jókedvet csiripelő
- égi vándorok.

fövenyes parton
hullámlovat abrakol
egy szomorúfűz

A felhőket ma
én rajzoltam az égre,
szomorú vagyok.

Van úgy, hogy vágyod
az eső sűrűjét, hogy
rejtse a könnyed.

A szürke eső
csak vászon. Komor lelkem
pedig az ecset.

bánattarisznyám
vonszolom magam után
könnybe áztatva

üres lapjaim
hulló sziromként fújja
a tavaszi szél

Mellkason szorít
az Élet, összegörnyedt
túlélő vagyok.

Boldog lehetnél,
A félelem átkarol,
Boldogtalan vagy.

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

Falevéltenger
s magányos esőcseppek:
szomorú hétfő.

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

Ennyi volt mondtad
S bár gondoltam ez eljön
A szívem hasadt.

könnycseppek írják
életkönyvem utolsó
fejezeteit

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem