Haiku versek a szomorúságról

szappanbuborék -
röptében pukkan el egy
gyermeki mosoly

Megaszal bűnöm
mi lelkemen szárad csak
ráncaim áznak

Depressziósnak
az élet értelmetlen
színtelen közöny.

Száraz falevél.
Nap nem fényesíti már,
Csak az eső hull.

Hulló könnyeddel
Óceánok telnek meg,
Mire elapad.

Lágy eső mossa
szélvédőmet csak nézem
hogy helyettem sír.

Magamba nézek.
Kétségek között élek.
Szomorú jelen.

Fejét lehajtva
zokog a fűz. ne lássák
hulló könnyeit.

szilánkos szavak
testidegen érzések
fájdalmas könnyek

Mint egy darab kő
mi kútba esik, olyan
lelkem mi zuhan.

Rosszindulat mint
antidepresszáns, csak a
jóságban tesz kárt.

Halott virágok
szirmát kergeti a szél,
nem csodálkozom.

Ringatózom, mint
cölöpökhöz kötözött
sóvárgó csónak.

álruhában jár
hozzám a szomorúság
boldognak lenni

egyetlen szóval
megsebzett, halott mosoly
lebeg arcomon

Cigaretta füst.
Búval bélelt emlékek.
Éget a parázs.

szúrós szavaid
szétszóródtak szívemben
bogáncsként élek

Ma a Nyár télbe
fordult, s elkezdtek bennem
fázni a szavak.

felhőt szaggatnék
kerüljön napvilágra
most a mennyország

Beborul az ég,
és kiborul az ember.
Még egy kört rendel.

A boldog rúzsom
elkopott, félmosolyra
húzom ma számat.

Bánat hajóján
oly sokan utaztak már
evező nélkül.

Esőcseppek halk
koppanása hangosan
visszhangzik bennem.

Tied voltam de
Te ezt nem értékelted
Így elvesztettél

beszélgetésünk
árnyéka fáradt mosolyt
vetít arcomra

Aznap még rám se
nézett. - A napraforgó
sírt s forgolódott.

Még sosem láttam
oly tisztán, mint könnyekben
ázó szemekkel.

Levetem a jót...
Kopott s viselése nem
divat manapság...

fájó üresség -
kontúron belül kitölt
minden részletet

Bátorítanak,
de hátad mögött még ott
villan a penge.

A nap fénye is
csak egy keserű íz volt
reggel a számnak...

Erdei patak
csörgedezve viszi el
a fák könnyeit.

nem tartogat már
legszebb dolgai között -
kacat lettem én

egyre zuhanok
puha karjával halkan
befogad a mély

szemem smaragd tó -
végtelen szomorúság
mélye csillan rád

Nem tehetsz arról
aki lettél. Ők tettek
ilyenné téged.