Tájképet leíró haiku versek

Ki szövi újra
Csendben elvérző tájseb
Szétszakadt gyolcsát?

Zöld sapkát húzott
gyermekére a tavasz;
füves lankát óv.

Vörös sávot fest
táj ragyogó zöldjébe.
Lehanyatló Nap.

frissen boronált
homokba patanyomkört
együtt rajzolunk

napfény villanó
táncát s a homok ráncát
lóval rajzoltuk

végtelen tájra
monogramot hímez egy
repülő madár

Szerelmes hajnal
napfényt csókol a tájra.
Édes ébredés.

Hargita hegyén
kávézok, cukorhóval
és felhőhabbal.

szél hozta hangok
megriadva csikó lesz
s vadul a vén ló

gomolygó pára
friss, hatalmas dunyhaként
terül a tájra

csupasz ujjú ág
vérző alkony sebében
kéjjel karmolász

büszke ciprusok
bársonylepte dombokon
azúr ég alatt

lassíts: lásd mit rejt
a táj - száguldva minden
fa oly egyforma

elfogyott a nyár
színes foltokat gombol
a tájra az ősz

Sziklaszirt szélén
Szamuráj tájat csodál,
Nincs több ellenfél.

álomszép a táj
és minden napszakban más -
tartogat csodát

mozdulatlan táj
csak galambok raja száll
vágyódva nézem

A táj integet.
Azt mondja: most ne siess.
Üzeni: pihenj.

sárga repceföld
aranylón ragyogja be
borús kedvemet

fényes délelőtt
ragyogva úszó felhők
ablakom előtt

Tengervizes haj,
Homokban lábnyom, és csak
Habzó hullámzaj.

a vonat suhant
fénylő tükrű tócsákba
zuhant az égbolt

tájban meglátja
s hangzó dallá írja a
harmóniáját

szemeim előtt
lejti bús fátyoltáncát
az őszi határ

megyek felém ki
magányos faként állok
egy rét közepén

tengerszem pislog
a nap felé türkizkék
szembogarával

lassan este lesz
összebújt ágak hegyén
kialszik a fény

Ködmönben a rét,
tejopál még az égbolt,
tűnőben minden...

átöltözött a
rozsdamarta hegyoldal
menyegzőre vár

ceruzarajz a
táj grafitszürke, csak a
holt levél színes

fák tetejére
piros kontúrt rajzol a
most ébredő nap

Puha paplanként
Befedi testem a köd
Párnám lesz a táj

Természet vásznán
színesre festve a táj,
csíp a napsugár.

Öt ló része a
tájnak. Csönd, nyugalom, szép
színek és béke.

Két falu között
Tikkadt vonatablakban
Zakatol a táj.

soha sem ér el
az óceán hatalma
sziklaszírt mögé