Haiku versek a télről

te remegtél én
öleltelek - így teltek
a hideg telek

altatót dúdolt
és fák törzsére apró
kis ködmönt kötött

parlagon maradt
gyomnövényen zúzmara
bontja szirmait

A Tél cseppköve
Tavasz fuvallatától
felhővé válik.

templomtetőről
harangszó jeget olvaszt
vízkeresztelő

fagyott magvakért
csőr vési jég páncélját
télvíz ideje

fehér selyemben
bújócskázó kikelet
hideg sejtelem

tél szúrja arcom
ónos cseppek tűivel
akupunktúra

széttárt karokkal
hátam a szélnek vetem
hópehelyélmény

keleten dereng
könnyű jégfátyol alatt
álmodik a tó

hópehely vízre
hull - kristályok farsangján
új maszkban hódít

A tél alkotta
mandalákat hópehely
hozza a földre.

Kopár kertemre
csipkeruhát ölt a csend -
fehér hideg jött

Puha fehér csend
Némaságba burkolt táj
Elcsendesedem

fázós hajnalon
friss hóban tollászkodik
színes tollpamacs

Jégvirág nyílott
a befagyott pocsolyán
veréb szomjazik.

Füstkarikákat
koronáznak kémények
a Tél fejére.

Befagyott tavon
tejszínű köd - ezüst híd;
Út a semmibe

A hajnali dér
ma beiratkozott egy
hímző szakkörbe.

farsangi gólya
vár medveébredésre
korai öröm

Nyújtózik a táj,
fák dereka a fagytól
recseg-ropog már.

Kerti padomon
most csak hó ül. Ej, szegény
öreg cimbora!

erdőben a fák
olvadt fehérben álló
maszkolt valóság

dobbant a zord fagy
sóhajt a korhadt fahíd
gyors léptem alatt

befogadáskész
kitett kabátok várnak
embermelegre

téli hajnalon
zúzmarás csipkés kesztyűt
viselnek a fák

könnyű kristályok
friss baritonja ropog
- egyszeri dallam

földjén kemény fagy
taréjos nyomokat rejt
csapdaként a hó

zörej a csendben
ropog patája alatt
frissen esett hó

Jégvirágokat
fest a tél ablakomra,
madarak fáznak...

Hintaszékemből
nézem. Fehérben flangál
égen a felhő.

orgonasípok
hajló nyögő fenyőfák
a szél muzsikál

csillagként díszlett
sötét lovam homlokán
a sok hópehely

csak szépen lassan
osztja lapjait a tél
sokáig henyél

vadnyom a sárban
lópatanyomok között
a lovardában

Hol a segítség?
Jégbe zárt kiáltásként
Söpör végtelen.