Haiku versek a télről

narancs-vörös táj...
két falevél csókjában
aláhull az ősz

Téli kék égen
kopasz nyárfák terelik
képzeletemet.

Deres ág éke,
Hideg napsugár útnak
jégtüske fénye.

Mozdulatlan táj
Dermedt kismadár égbe
Nyúló kopasz fán

Ködös téli táj.
Zúzmarás fagyott ágon
szarka csipeget.

Sötét éjt fehér
Hópihék pettyeznek át
Mesésen szépre

kopár csend lepi
kietlen fehér a táj
nézem: jössz-e már?

szekérkeréknyi
holddal víz tükrére fagy
pillantásom is

Tegnap még hó hullt
ma kiöntött a Duna.
Tavasz a télben

ónszín fejfedőt
öltött magára a táj
szomorú asszony

szél zúgásán túl
zord időnek dallamát
varjak károgják

Ahol igazi
az érzés, ott életre
kel az ünnep is.

Apró hópihék
Hulltak a csillagfényben -
Fehér ébredés

öreg estidőn
aprócska ház füstjével
völgy takarózik

Fák becsukódnak
erekbe dermed a nyár
hosszú lesz az éj.

Búcsúzik az ősz,
levelek hullnak halkan,
mindjárt itt a tél...

Ablaküvegen
csillogó csipkeminta -
fagy művészete

napfény a téllel
küzd - ráfagyott madárdal
deres ágakon

túlhajszolt elmém
hópelyhek táncát látva
elcsendesedett

"Fehérség vakít
hóbundás a téli táj
didereg a csend."

Kacarászó szél
magának bajuszt pödört
Nézd, hótekercsek!

Fehér mennyország:
havas táj lenn a földön
átölel a tél.

Didergő ének
hallik hideg hajnalon -
téli madárdal.

kályha duruzsol
fákat cibálja a szél
könyvem földre hull

pár hópihe, csak
kötelességtudata
január hónak

Ó, mily szomorú,
grafittal rajzol telet
egy mai gyerek.

Tavaszias tél
simogatja erdőnket,
rügyek bomlanak...

forró teagőz
olvasztja ember lelkét
múlik már a tél

Most, januárban
virágzik a mandula,
Janus arcú tél...

Felejtés hava,
emlékek nélküli fák
álmodnak újra.

pár melengető
sugarától könnyeznek
a jégvirágok

tél szépségét nem
vitatom, de hiányzik
egy kis madárdal

"Porcukros dombon
fehér fátyolos fenyő:
téllel frigyre lép."

Telihold téli,
tört fényében, magányba
fagyott a lelkem.

didergek rideg
télben - lelkem lent délen
madarakkal száll

Rideg őszülés
Hajadra a kor, a tél
tájra hoz múlást.