Haiku versek a télről

Ablaküvegen
csillogó csipkeminta -
fagy művészete

napfény a téllel
küzd - ráfagyott madárdal
deres ágakon

túlhajszolt elmém
hópelyhek táncát látva
elcsendesedett

"Fehérség vakít
hóbundás a téli táj
didereg a csend."

Kacarászó szél
magának bajuszt pödört
Nézd, hótekercsek!

Fehér mennyország:
havas táj lenn a földön
átölel a tél.

Didergő ének
hallik hideg hajnalon -
téli madárdal.

kályha duruzsol
fákat cibálja a szél
könyvem földre hull

pár hópihe, csak
kötelességtudata
január hónak

Ó, mily szomorú,
grafittal rajzol telet
egy mai gyerek.

Tavaszias tél
simogatja erdőnket,
rügyek bomlanak...

forró teagőz
olvasztja ember lelkét
múlik már a tél

Most, januárban
virágzik a mandula,
Janus arcú tél...

Felejtés hava,
emlékek nélküli fák
álmodnak újra.

Ágak közt sarló
fagyos égen szakadás
vékony Hold figyel

pár melengető
sugarától könnyeznek
a jégvirágok

tél szépségét nem
vitatom, de hiányzik
egy kis madárdal

"Porcukros dombon
fehér fátyolos fenyő:
téllel frigyre lép."

Telihold téli,
tört fényében, magányba
fagyott a lelkem.

didergek rideg
télben - lelkem lent délen
madarakkal száll

Rideg őszülés
Hajadra a kor, a tél
tájra hoz múlást.

Fagyos szél fűzi
versbe lelkem hangjait -
darvak vonulnak.

Időtlenül állsz,
mégis őszül már fejed
fehér Fuji-san.

Megreszket a tél.
Varjú-fekete az éj.
Pihen a róna.

Monokróm tájak.
Arcomra fagyott mosolyt-
teám olvasztja.

Pókhálót sző az
éji fagy. Tekintetem
belehull. Ráfagy.

Télvíz idején
elárvult levél remeg,
hullana - nem mer.

télnek idején
láthatod majd a lelked-
minden sóhajban

Belezajongott
hófehér csendességbe
a süvítő szél.

Jégcsap orgonál.
Imára hív a harang.
Hócsendes az est.

Fagyott most a csend.
Köd felhőköpönyegén
áttáncol a tél.

Pislákol a láng.
Elhidegül a világ.
Fészket rak a tél.

Áttetsző kékség.
Jégnek páncélezüstjét
dér csipkézi ki.

Szürkülő alkony.
A csillagtalan éjben
kémény füstje száll.

Puha havazás,
szemfedélként takar be
szürke holt tájat.

Csipkebogyókból
fűzök pirosló gyöngysort -
tea lesz télen.