Haiku versek a télről

Az ág meghajlott
a havat osztó felhő
pelyhei alatt.

Télen azt mondtad,
nyáron majd visszajössz, de
lassan itt az ősz...

Kietlen télben
deres fákat simogat
kikelet - remény.

Nyári emlékek
táncolnak téli estén
kandallótűzben.

Meleg volt a tél:
általad melegedvén.
Most hideg a nyár.

A meztelen tél
zöld ruhát vett, viselt, majd
barnára cserélt.

téli jelenet
nélkül forog a film sok
műhó semmiért

fagyos fátyoltánc -
áttetsző meggyszirmokon
reszket az idő

talán hópehely
eltévedt madártoll hullt
hideg kezemre

hópelyhek hullnak
a hallgatag patakba
pillanat-lepkék

Őzikelábnyom
fázik a fagyott hóban,
olvadásra vár.

Vibrál a félhold,
Csillagok hunyorognak,
És te engem vársz...

Opál fehér csend
ólomízű súlyával
Rám nehezedett

Jöttödre roppan
a fehér est, mögötted
lépteid nyoma.

Telt keblű folyók,
álmodoznak megfagyva
az öröklétről.

Csipkeruhában
reszketve dideregnek
álomittas fák.

Halált hozó dalt
játszanak vad viharok
jégcsapcsengettyűn.

Fehér az erdő,
fákon súlyos a teher,
néhány ág törik...

fagyott rózsámon
apró gyémántgyöngy csillan
utolsó könnyem

Fák közt szél danál,
jég tükrében hold vacog,
s égre füst ered.

Vert varjú sereg
hangja tép rést a téli
ködbe zárt tájon...

Hópehelygyolcsba
burkolja be a tájat
Isten kegyelme.

madártetemen
jégvirágos szemfedő
macska lép puhán

bíbormadarak
szárnysuhogásába hull
halványan a nap

hó-bundás erdő
fehér-fátylas csendjébe
belopom magam

végtelen csendben
csupán a leheletem
száll némán fel-le ...

ködlepel mögött
lásd színek ölelkeznek
leplezetlenül

Hallgatnak a fák,
őrzik az üzenetet
gyökereikben.

felhőgabonát
őröl az égi malom
hódara perceg

szélcsengők hangját
ölelgetik vad szelek
nincsen most virág

Hibernáló tél
csiszolja jégvirággá
fagyott lelkemet.

csupasz faágra
fénytakarót szőtt a Hold
hintázni vágyott

Hatágú csillag
szállingózik a téli
égbolt bársonyán.

padra leült a
tél s csak nézi-nézi, hogy
elrepült az év

Első hó hullott:
már elmúlott - a csodák
már csak ilyenek.

Száz ujjú kabát
a havas fán, idén is
fehér a divat.