Haiku versek a télről

cinke hűlt helyén
napraforgóhéjra hullt
apró pihetoll

Pókfonál selymén
Zúzmarát lenget a szél,
Gazdátlan játék.

Mellém ült a tél,
ősz hajamat simítva
tavaszról regél...

Meglepett levél
távolodik az ágtól.
Csönd hull a hóra.

csupasz ágakra
sötétarany köntöst ad
téli Nap fénye

Kopott napsugár
kacsint be ablakomon.
Téli délelőtt.

éppenhogy halkan
vérvörös neglizsében
szalad a hajnal

Verdeső visszhang
csilingelése űzi
a szürke telet.

Piszkos kötényből
ezüstmorzsákat hullat
téli didergés.

Esőcseppekkel
pöttyözött ablakon túl
vigasztalan táj.

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

Az etetőnél
áll a bál: a verebek
magért harcolnak...

téli éjjelek
nehéz füstös sóhaja
ül a városon

pasztell fehérre
csipkézett tájon a Nap,
aranyát szórja

telünk után majd
szirmot bont az egyszerű
és szép türelem

ablaküvegről
hulló jégvirágszirmot
simogat a nap

halk csicsergéssel
fürtök mögött melegszik
a téli hajnal

A hosszú tél és
az öregség bánattá
szelídül csendben...

búsuló fejét
ölembe hajtja csendben
a téli este

örökzöld lombok
alatt csendben ünnepel
egy vörösbegygömb

Vadszőlőindák
Zúzmaracsipkéi közt
Kacskaring a tél.

Hótakarókat
átölelni melegen,
és nyár lenne, hopp.

Isten könnye is
megfagy a levegőben.
Hópehellyé vált.

havas csend selyme
pihen a fák karjain
érintetlenül

Föld és Ég hóban
összeér - árnyék minden
ami nem fehér.

Kottavonalat
seprek a hóba, felcseng
és dalol a jég.

Nagyboldogasszony
hópólyában ringatja
fénymagocskáit.

varjak csőréből
zordult károgás recseg
a friss porhóra

a szénaboglyán
most hópehelyangyalok
a holdfényt fonják

fehér-fekete
dalmata a táj taszít
fájó kontrasztja

forró teában
lubickoló délután
téli énidő

Vastag jégréteg,
dísze fagyott pillanat:
macska mancsai

behavazott fán
rigó ül rajzolt hangjegy
kottapapíron

hófehér fátylat
terít a fákra a tél
napfény csipkézi

Hópelyhek hullnak
temetik tavaszt-váró
reményeimet

kopasz faágak
tavaszra várva tűrik
a fagyos időt