Haiku versek a télről

Rezzenéstelen
arccal masíroz a tél
kezem kézre vár

napfény szikrázik
kristálytiszta hómezőn
szárnyal a hajnal

tél jégkabátján
dércsókolta gomblyukban
hóvirág ébred

a hóhullásban
számtalan lélek rezdül
s megszépül a tél

se fű se széna
mögöttem a nyár az ősz
illathiánya

falatnyi csend leng
már ágaskodik a tél
táj szája tátva

Csupasz ágaim
feketék és fehérek
- lelkem meztelen.

hideg tenyerét
mindhiába menekülsz
rád teszi a tél

az ablakokra
csipkefüggönyt sző a fagy
öltözik a tél

óarany sátrát
felszedi a nap fehér
dombok siratják

Hó szitál csendben.
Néma jégcsap-hangszeren
Játszik a zord szél.

Fagyott, hideg föld
Ölelő karjaiban
Fogan új tavasz.

Cinke a gallyon
Csipegeti a csendet.
Kék a fehérben.

ködkendőbe tél
köti majd őszült fejét
az elmúlt nyárnak

A hajnalcsillag
jégkabátján zúzmara
bókol a télnek...

a nap aranya
a hegyoldalra csorgott
a tél ellopja

lopakodik már
a kertek alatt a tél
ősztől csent mamuszt

lehullott levél -
sóhaját a hó alatt
nem hallja senki

sárga levelek
rongyos szőnyegén vezet
az út a télbe

Divatdiktátor
a tél: csipkéz, ragyogtat,
tájat cicomáz.

ónszínű felhő
kristálytakarót dobott
a fázós földre

fagyott tócsákban
levelek dideregnek
búcsúzik az ősz

minden hajnallal
közelebb csorog a tél
szűkebb nappalok

Mielőtt a tél
bakancsával ránk lépne
öleljük az őszt

észre sem veszed
de átszivárog a tél
ködlepel alatt

rám simul lassan
télnek csendtakarója
éke jégvirág

Mosolygó őszben
gémeskút sötét mélyén
a tél kucorog

beront harcdíszben
zord szélnek vad kényével
a haragos tél

vacogva ébredt
a ködbe burkolt reggel
téli sóhajtás

várom a telet
venyigetűzben égjen
minden képzelet

semmi zsámolyán
lóbálja lábát a tél
még várakozik

Hajnalra kérges
tavon ludak totyognak
jégvirágok közt.

Megtört asszonyként,
elhagyva, álmodozva
várja szerelmét.

a csúcson deres
köd völgyemben befagyott
kedves patakom

Reszketnek a fák.
Hókristályban hempereg
csontig fagyott ág.

sötét éjszaka
hó világít hegyes füst
bolyong egy házból