Haiku versek a télről

Piszkos kötényből
ezüstmorzsákat hullat
téli didergés.

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

Az etetőnél
áll a bál: a verebek
magért harcolnak...

téli éjjelek
nehéz füstös sóhaja
ül a városon

pasztell fehérre
csipkézett tájon a Nap,
aranyát szórja

telünk után majd
szirmot bont az egyszerű
és szép türelem

ablaküvegről
hulló jégvirágszirmot
simogat a nap

A hosszú tél és
az öregség bánattá
szelídül csendben...

búsuló fejét
ölembe hajtja csendben
a téli este

Vadszőlőindák
Zúzmaracsipkéi közt
Kacskaring a tél.

Hótakarókat
átölelni melegen,
és nyár lenne, hopp.

Isten könnye is
megfagy a levegőben.
Hópehellyé vált.

havas csend selyme
pihen a fák karjain
érintetlenül

Föld és Ég hóban
összeér - árnyék minden
ami nem fehér.

Kottavonalat
seprek a hóba, felcseng
és dalol a jég.

Nagyboldogasszony
hópólyában ringatja
fénymagocskáit.

varjak csőréből
zordult károgás recseg
a friss porhóra

a szénaboglyán
most hópehelyangyalok
a holdfényt fonják

fehér-fekete
dalmata a táj taszít
fájó kontrasztja

forró teában
lubickoló délután
téli énidő

Vastag jégréteg,
dísze fagyott pillanat:
macska mancsai

behavazott fán
rigó ül rajzolt hangjegy
kottapapíron

hófehér fátylat
terít a fákra a tél
napfény csipkézi

Hópelyhek hullnak
temetik tavaszt-váró
reményeimet

kopasz faágak
tavaszra várva tűrik
a fagyos időt

ég felé ujjak
ág-bogán álmok nyúlnak
csipketüll csendben

kristály tiara
kopasz lombkoronákon
talmi csillogás

repkény inda ráng
falba markol mint száraz
szikár öreg kéz

cinegéd leszek
majd elidőzök nálad
tél hoz tavasz visz

Ünnepvárásban
csendet szitál az ég is -
szelíd hóhullás.

Egy portré felét
Rajzolja le a fény a
Vékony üvegre

Hideg reggelre
dércsipkét ver Télanyó
fázós fűszálra.

hófüggöny mögül
nézem ahogy a sóhaj
jégvirággá lesz

pilinkél a hó
táncával életet hint
haldokló tájra

kisminkel a tél
jégcsillámokat ragaszt
félszeg pillámra

Fagyos csókot hagy
arcomon a hajnali
szél távozóban