Temetőről szóló haiku versek

árván bolyongva
a temetőbe oly rég
virággal járok

sírok között csend
hervadás illata leng
apró mécsvilág

deres hantokon
imbolygó mécslángok közt
jár az elmúlás

burjánzó gazok
levelein szétszórtan
árnyékom hever

egy hosszú fasor
még egyszer utoljára
végén temető

Komor, megkopott
fejfák közt halkan lépdel
a napsugár is...

besüppedt sírok -
a vén akácfa látod
újra virágzik

nárcisz a síron
könnyű szél simogatja
tán anyám keze

Az ősz vitte el.
Sírjánál hű tacskója
hullat könnyeket.

Sírhalmok között
krizantémillat - mély csend
magányában sír.

Kopott fejfák közt
mint holtak sóhajtása
kavarog a köd.

Hóvihar hantol
rég elárvult temetőt
vigasztalanul.

korhadó fejfák
elhagyott sírok között
nefelejcs nyílik

Temetőkertben
hiába jő új tavasz -
örök csend honol.

Harang panaszos
hangja száll a temető
felől - sötét dal.

Friss koszorúk közt,
jég csillan egy szalagon.
Fagy őrizte gyász.

jeltelen sírok
mellett elsiet a csend
leplezetlenül

ködben ül a táj
mereng a lét fájdalmán
keresztek felett

sírkövön holdfény
ragyog, rőtszínű csöndben
felsír egy madár

avarban holló
csőre levelek közt ás
temet - majd rám néz

temető: béke
fenséges naplemente
lét utáni lét

temetőkertben
emlékezés virága
üzenetet hord

Sírhalmok között
sok ki nem mondott szó és
megbánt gondolat...

néma őszi ég -
fekete márványlapon
fehér krizantém

Temetőkertben
apró mécsesek őrzik
nyugodt álmotok.

Halhatatlanság...?
Kereszt, két évszám, egy név
az örökzöldben...

Az idő pereg?
Egy temetői csapból
cseppre csepp csepeg...

őszi szél jár már
a temetőkben mécses
lángját ringatva

Temető mellett
kukoricatengerben
szendergő remény

temető csendben
végső lélegzetvétel
a fülembe cseng

esendő a nyár
elrejtett szépségében
vár a teremtő