Haiku versek a természetről

katatón perceg
rést rágcsál az időbe
egy magányos szú

Fegyvertelen tél
Harca nárciszok sárga
Sóhajaival.

Ég szél rögzítve
egy szárítókötélhez
néhány csipesszel

Lelkünk hallja meg
igazán a Természet
ős, hívó szavát.

levélgyerekek
ágak közt bújócskáznak -
harkálycsőr kopog

messzi távolban
nyírfák törzse, mint ezüst
varázsceruzák

A magvetés a
természet óvodája,
palánta képző.

Séta közben a
fű is lábamhoz simul
üdvözlésképpen.

száz húron pendül
zendül a nyár s a tájon
már nem a csend ül

Ingyen koncertre
hív szép madárcsicsergés:
aréna a kert.

Lustaság szundít
fülledt délután ölén
madár ébreszti.

felhők duzzadnak
hullámok sorakoznak
összegyűrt abrosz

Nyári üdvözlet:
fű bársonyában néhány
tücsök muzsikál.

az idő csendre
int a határban ő most
remekművet ír

Virágtengeren,
szirom-szőnyegen Tavasz
illata mámor.

A nap elvérzett,
bíbor felhőbe bújva
domb mögé bukott.

átszűrődő fény
ametisztragyogású
lombok közt séta

Ébred a hajnal:
szemében harmatkönnyek,
napsugarakkal.

Virágágyásban
Hüakinthosz véréből
virág tündértest.

virágba borult
egy mandulafa, pedig
dúl a háború

apró kis lények
jajszavát fújta a szél -
égett a nádas

"Fehér pillangók
hegy ormára leszállva
hósipkát húznak."

Fehér mennyország:
havas táj lenn a földön
átölel a tél.

Tavasszal szívek,
virágok nyílnak, ébred
az alvó világ...

víz fodrozódik
felhők lebegnek lomhán
gyógyul a lélek

"Kilyukadt az ég
párnája, sok hópihe
puhán földre szállt."

Ködfátyol borult
a tájra: ősz menyasszony
oltár elé lép.

kerek tó vizén
ezüst ködpaplanban egy
csónak álmodik

Csacskább-e Istent
képzelni, mint anyagot,
mi önalkotó?

Lenyugvó napok
fénye mosolyog vissza,
gránátalmamag.

Isten ecsetje
minden évszakban mesés
tájat festeget.

Bölcsesség, erő s
alázat. A Természet
erre tanít meg.

Pók hálóján a
Hajnal harmatcseppjei
tündöklő gyöngyök.

Ősz nagyasszonya
avarszőnyeg kifutón
mindig divatos.

Elázott tücskök
hegedülnek a fűben
- ég könnye pereg.

tóba mártotta -
Ő, a legnagyobb művész
színes ecsetjét