Haiku versek a válásról

Ünnepi fényben
takaróba bugyolált
éhező volt társ.

úgy simogatja
lágy szellő mint kedvese
ő meg elhagyta

Könnyű volt meg sem
fordulva elsétálni
tőled. Csendesen.

orgonaszóra
esküdtünk meg - váláskor
meg a dob pereg

sorsunk összeforrt
mi szétválaszt kettőnket
csak a halál lesz

Idegenné tesz
a válás, de ismerős
sok közös emlék.

Elhagyott nejét
leadták a hetes busz
végállomásán.

Lassan mentem el
tőled, de a sarkon túl
bizony futottam.

Túlléptél rajtam,
mikor én még kerestem
feléd az utat.

Ki s mi nem tart ki
melletted, azzal nincs több
dolgod... Hagyd menni!

Hulló csillag lett
az enyém, de a tiéd
ma még fönn ragyog...

Miért maradjak?
Mert nem akarom még, hogy
elmenj, nem elég?

Búcsút inteni
hogyan kell annak, ami
sosem volt miénk?

Riadt gyermekek
szavak kereszttüzében.
Távozó apa.

már alig hallom
múltunk szárnycsapásait
eltávolodtál

legbelső szobád
kulcsát más kézbe adtad
magány lettem itt

keserű csókod
rúzsnyoma perzselő tűz
égő arcomon

Te meg én mindig
megfelelő időben
válunk el végleg.

pár év és heg nő
a sebre hol elváltunk
(húsz perc már letelt)

Távolodó hang...
lépteid zaja... viszik
gördülő könnyem.

Fájt, mikor mentél,
s most ötven év után fáj,
hogy visszajönnél.

hogy bántottalak
szőnyeg alá seperném
de már elvitted

Megtörte fényem
A csendes, gyilkos közöny,
Hát elköltözöm.

Ha elköltözöl
ne tedd két fordulóval
csak neked rosszabb

vállt vállnak vetve
azt hittem együtt állunk
erre most válunk