Haiku versek a viszonzatlan szerelemről

Éhezem, fázom:
mákszemek tejszínhabon.
Varjak a havon.

Kihalt utcakép -
Folyó nélküli meder.
Halott sivatag.

Páros játékban
csak egyedül küzdeni
lélek-romboló.

hiába vennék
elégtételt rajtad ha
nincs hozzá fegyver

Álmomban nyáron,
A mezőn fekve háton,
Te meg én... decsak.

alszik a kertben
a rózsatövek között
áttelelő vágy

álom-szerelem
képzelettel fokozott
valótlan szépség

ha méltatlanra
pazaroltad akkor se
bánd szereteted

ha kitiltasz az
álmaidból megvárom
amíg felébredsz

Csalfa szemedbe
szél repíti hamvaim.
Érted égtem el.

Szerelmes lettem
s te nevetve törted le
angyalszárnyaim.

Beszáradt tollal
túlcsorduló szerelmem
leírhatatlan

Tudván, hogy te őt
akarod, felesleges
szeretnem téged.

Mint kés a vajat,
úgy vágja át a párát
éles csendhangod.

Kocsira fagyott
kosz üzenet meséli
tűnt szerelmedet.

Maradok, de csak
ha akarod... A mindegy
nekem még kevés.

Majd, ha hiányom
tompa késként beléd mar,
tudd: szerettelek!

Megőrzöm lelkem
titkos bugyraiban, mit
nekem jelentesz.

Viszonzatlanul
szeretni érdemtelen
önfeláldozás.

Párnádon ülve
féltőn óvnám álmodat
bárcsak tehetném.

öleléseim
medréből menekülő
folyó a lelked

Te az életem
voltál, s én csak fejezet
a te éltedben...

Azt mondtad, örök
szerelem a miénk... de
csak az enyém az.

Nekem maradnak
a neked el nem küldött
titkos levelek.

Ott az én szívem
hozzád van láncolva rég
te csak vonszolod

dorombolna bár
nyávogni is túl késő
zárt ajtó előtt

Letépett virág
a lelkem, mely kibuggyant
nedvével sirat...

Én elejtett kő
vagyok... Lét kavicságyán
várok örökké...

Kristály kavicsok
peregnek le arcomon.
Érted könnyezem...

Út menti bokor
villanyoszlopnak bókol
reménytelenül

Veled élni az
életet, száz halált is
halni... szép lehet.

Hallom a hangod,
Neved kiáltom, félek,
hogy felébredek.

Pattanó szívhúr,
végleg belém költöztél.
Véremben alvadsz.

képzeletem nyűtt
filmvásznára vetítem
felém tárt karod

arcom besimul
tenyeredbe... életem
már nem fér bele

Fényképen nézlek,
ilyenkor nem fordulsz el.
Piruló magány.