Új versek

Nádirigó fütty
Fényt keleszt... ég pirkadó,
Bíbor-sáv dereng.

Nyirkos fű mosdat,
Folyó parti izzadtság.
Ébredés vacog.

Sápadó Vénusz,
Fénye botladozik már.
Hajnal-hasadás!

a vörös rózsák
időnk kertjében nyílnak
illatfelhőben

kanyargó szalag
tengerhez szalad - édes
megsemmisülés

tűzáldozat az
alkonyat - aranyhímzés
bíborpaláston

Tenger kékjébe
meríti hegyek zöldjét
a nap ecsetje.

Csak nyugalomban
találsz rá a csodáknak
végtelenjére.

kitartó ember
végletekig megy - ott még
határt feszeget

Mindenekelőtt
légy életed hősnője!
Ne áldozata.

Jegyet nem vált rá
senki, s ha csak magadért
teszed, elveszel.

Halmozott pénzed
súlya szakíthatja el
életfonalad.

Végtelen a csend
mennyi minden fér bele -
az ürességbe.

az istállóban
a lovak fölött fecskék
szállnak - kint esik

szürke köntösét
hátára vette az ég
szunyókál a nap

Nem velem történt -
olvasom, görgetek, fáj,
bennem marad még.

"átölelem a
ló nyakát" - szemében ott
felfénylő arcom

Oly sok csoda van
az életben amiért
boldog lehetnél.

Fényképeinket
bekötött szemmel nézem.
Szeretsz még. Látom.

Csak mi ÉL-HAL, az
érdekli a sporthorgász
késes-köszörűst.

utam végére...
ne ejtsetek könnyeket...
ami fontos azt...

Minden változik,
ne mérgelődj, az élet
olyan, amilyen.

Széplelkű költő
Képzelt kedvesének ír -
Asztalfiókba

Illatod árnya
lebegve követ éjjel,
ránctalan ágyba.

fantáziál a
szeretet szép szemén át
édes-jó viszony

A nap meleget
és életet ad mégsem
szeretjük mindig.

Megjöttél, s minden
szerep foglalt. Így meg kell
tanulnod csalni.

röpke érintés
s újra fölszakad mert ez
a seb eleven

verdeső madár
bordám kalitkájában
elárvult szívem

kövér lány lépdel
az utcán - könnyein át
szomorú a nyár

móló kövekről
aranypercek gurulnak
a végtelenbe

Lila illata...
káprázatosan ölel,
bódult álomba

Fáradt virágok-
Pillájuk alig repdes,
Illatuk csendes

Szétfolyt a sárga.
Olaja a napunkat
lobbantja lángra.

Véges időmben
végtelenül gyűlölnék
nem jól szeretni.

Bagoly röpte küzd
Éjszaka kék csendjével
Szeme két csillag