Új versek

csillaghulláskor
kevesen gondolnak a
becsapódásra

szerelem bontja
ruháink gombjait szét,
test testnek beszél.

csendes nyárestén
tücskök ciripelése
hallgatni tanít

Szegfűfodrokból
árad az élet édes
vörös illata.

Hargitát látni,
Ősök lelkében járni,
időutazás.

apró szirmain
katáng ringatja csendben
a messzi kéket

Zajos életben
tanítottam léptemet,
csendesen járni.

a létezésem
foszló selyemszálon függ
épp csak elbírja

Ne problémákról
beszélj, kizárólag csak
megoldásokról.

Igazság fénye
kialszik - hamisságnak
köpenye alatt.

Moccan a juhar,
Ágai között szél fut,
Nyári borzongás.

hűvös estéken
bársonyos emlékekkel
takarózok be

Madár se hallik,
tó tükrérben csodálja
magát az erdő.

Nap sugarában
Fehér jelenés rebben
Gólya kelepel.

Egy szirom vagyok
Isten rózsakertjében
- illanó illat.

Csoszogó lábad
angyalszárnyra cserélted,
drága jó Apám.

Szenvedésednek
végső sóhaja halkult
örökös csendbe.

Selyempapírba
csomagoltam szavaid
nehéz időkre.

bársonyfekete
égen kardpengeélként
hasad ki a Hold

ember a gáton
rét fölött bíbic jajong
félti otthonát

Borotválatlan
vagyok, engem képvisel:
Szakállamtitkár.

Egyszerre benned
él mennyország és pokol,
tiéd a döntés.

porba fulladt csend
elvonult csorda után
kút gémjére szállt

Megvénült levél.
Reszkető kéz cifrázta.
Anyám sorai.

Hervadó rózsa
szórja szét a szirmait,
gyönyörű halál.

Ne állj ellent a
pillanatnak, fogadd el
ami történik.

- Uncsi, homogén,
akiben nincs homo gén! -
szólt a homo gém.

Homlokra szántott
barázdákban mérik a
tapasztalatot.

A félelmeink
szorításában szenved
a boldogságunk.

bársonyos sárga
vadvirág szirmon pihen
egy csöpp melegség

halvány neszezés -
virágzó rétek felett
esőillat száll

rajtakaptalak
egy kósza gondolatban -
elcsentél ezt azt

fövenyes parton
hullámlovat abrakol
egy szomorúfűz

Tűlevél hegyén
ezüst vízcsepp mélán ül
s viharról regél.

napsugarakról
fecsegő hableányok
partra vetődnek

csicsergő madár
ezüstös fenyő ágán
tavaszról regél.