Új versek

még csak jelzés az
első gyertya csöpp fénye -
őrzöm és védem

csöndben kaparom
a sejtjeimbe olvadt
emlékeidet

Vajon nem a szív
forrása a vágy, melyből
valóság fakad?

megöregedni
ajándék az Istentől -
fogadd örömmel

Hajló faágak,
egy vendég diót hagyott
a mókusoknak.

Felhő és a Nap
játszótársak. Hol takar,
hol meg sütni hagy.

szorgos nagyanyám
ma is gyapjú sálat köt -
bárányfelhőkből

ezüstre festi
hajnal meztelen bőrét
durcás november

Végre tűz pattog,
meleg járja át szívem:
az itthon csöndje.

sejtelmes ködben
hattyúpár tollászkodik -
csőrük összeér

köd lehelete
álmot fűz a hajunkba -
rejtett zsolozsma

fuvola s hárfa
Mozartot játszó varázs -
zengő párbeszéd

szürke lett minden
élete palettáján -
lelke szivárvány

Első téli hó
jött, formált, végül eltűnt -
akár az élet.

Ázott ablakon
szétkenődött szürkeség.
Vízbe fúló csend...

fagyos ágak közt
csend, elszáll a november
emlék lesz ez is

fagyott tó tükrén,
madár suhan csendben át
finom nesz lebeg

november vége
ázott avar halk zörej
eső ír csendet

Kandalló tüze
mellett is fagyoskodhat,
kit szív nem ölel.

Kis botlásokon
múlhatnak néha a nagy
felismerések.

Köd jár az erdőn -
fák ujjai közt puhán
álmokat sodor...

Ketten a világ
ellen - két kis csomaggal.
Legjobb éveink.

A szingapúri
cérnagyárak kéménye
kecsesen táncol.

Haiku pattan:
semmiből virág nyílik,
nap felé fordul.

hulló falevél
nem vágyik az avarba -
hópihékkel száll

Zsigerből érzem,
hogy gondol rám barackfám.
Hiányzom neki.

Karácsony előtt
minden is "karácsonyfa".
Az élet rendje.

Hold selyemszálán
bábozódott hernyócska
nyárról álmodik.

Hajdan mekkora
had elf áradt! Hajh, gyermek-
kora elfáradt...

Ráncokkal múló
kézfejem látni sosem
múló ámulat.

folyton frissül a
lélek ló közelében
hiszem, hogy így van

Erdőn elnyugvó
szél csigaházat ringat,
benne bogárka.

Hogy megtudd mi a
semmi, jól kell ismerned
a sok valamit.

rólam álmodtál
szürke arcú reggelen-
életre kelek

Belém szeret és
ezzel felvállalja, hogy
egyszer elveszít.

A pióca már
mézes tálba ugrott, de
nem varázsoltunk.