Új versek

Semmi cicoma,
ez a Természet s mégis
mily csodálatos.

nem való nekem
már a vágy - tévedsz azért
bámullak tovább

diólevelek
lebbenő szárnyak adnak
smaragdzöld árnyat

Lomha éj ringat,
holdfénykoszorúba font
csillagvirágot.

Felkelő Nap a
Földet átöleli egy
kedves mosollyal.

a sivatag mint
sarki jégmező csillant
ezüst holdfényben

Langyos nyáreste
szól a tücsökszerenád
szívem zümmög rá.

Álom és titok
a költő hazája. Nem
akárki látja.

A mi békénk nem
egyéb már: törött szárnyú,
szomorú madár.

Fák hegedülnek,
míg a távoli holdfény
sötétben borzong.

Hegyről rálátni
a völgyre, de a csúcsot
az nem látja be.

egy félvállról vett
forradalom, önmagát
fogja leverni

Üde színfoltja
Te lettél életemnek
Egyetlen Fiam.

Kibírhatatlan
bárgyúságokat hoz az
uborkaszezon.

körbenőtt minket
a hallgatás - néha fojt,
máskor átölel

Ez a világ már
nem enyém, de hitem nem
adom semmiért.

Hülye meleg van,
de a média rátesz
még egy lapáttal.

szomorú szívvel
festi a sors jövőm a
hárs aranyporán

a lét felszínén
örök időtlenségben
szörfözik lelkünk

lelkem hajója
viszontagságokon át
edződik, kiköt

Érzésvilágom
megszépült kedves lelked
kíséretében.

egyéniséged
segít, ugyanolyanok
közt másnak lenni

Kinek szava, mint
szél, elszáll, becsülete
is tovarepül.

Mint koporsóra
szórt rögök, hiányod benn
kongva dübörög.

Az akác borzong,
nagybeteg. Körüllengik
rút kisértetek.

magányos házban
megfakult fényképeket
- emlék simogat

félelmeidet
ne öltöztesd fel soha
önhitté válnak

Ég kékjébe a
Nap arany fonalat sző,
mennyei csoda.

Létünk szigorú
tanítómestere a
sok tapasztalat.

b é k e illatú
szebb jövőre szeretnék
jegyet váltani

Nincstelen árván
az emberség mélyét már
nem fedi semmi.

elég magányos
vagyok, mióta elment
tőlem a kedved

A bizonytalan
élethelyzetekben csend
a menedékem.

Ne vágyj szárnyakat.
A nehézség az, ami
hozzám felemel.

éjféli csendben
egy angyal keze szövi
tűnő álmaim

egyensúlyt keres
lelkében, de a mérleg
nyelve folyton leng