Új versek

mint zöld kabátról
szakadó gomb, lomb mögé
bújt a napkorong

Simogatással
bőrömön keresztül érsz
el a lelkemig.

Lelkemből írnom
Talán három sor elég,
Most több a kevés.

A nap csak elfut,
Időnk tengernyinek hitt,
Naiv csapdája.

Rajta felejtem
tekintetem, olyan szép
gondolata van.

őszi estéken
kabátban nézem hideg
fényed telihold

napfény hull lágyan
mogyoró cserjére, én
visszasírtalak

Hideg szél fúj itt,
sárgulnak falevelek,
kopogtat az ősz...

színes avaron
heverve leplezem hogy
pofára estem

Nyugodtan élvezd
az életed - akkor Ő
is élvezni fog.

Varázsszőnyegen
repültem álmomban a
végtelenségben.

Kilátástalan
világban is léteznek
magas kilátók.

Humortalanság
a megkeseredettség
felvezetője.

árnyékom kerget
vagy én kergetem fénylő
függésben veled

Föld keringőt kért
de a Nap nemet mondott -
egyedül forgott

Pasztell színvilág,
szürkeség, ökörnyál száll-
búcsúszerenád.

Téged vártalak! -
Mondtad álmodban és én
magamra vettem.

égi kikötő
vizén szelíden ringat
hold a csónakom

Göncölszekérig
jut el csak imám. Isten
hátat fordíthat?

lazított szívem
szorongásán vigaszod
jó hogy elmondtad

Hol a zsűri is
pöcegödör, ott még az
érdem is szaros!

ugyanott állunk,
és mégis mindig mindent
más szögből látunk

tanács helyett, hogy
ha csak végighallgatod
többet segítesz

Sziklaszirt szélén
Szamuráj tájat csodál,
Nincs több ellenfél.

lombok boltívén
visszhangzó madárdalban
Istentisztelet

Magának való -
mondják rólam - pedig csak
magának való

ázott kabátban
várja a tavaszt egy bús
madárijesztő

Lábnyomaim itt
dideregnek a téli
hóban nélküled!

Őszbe hajlik már
a nyár mosolyillatú
barackfaága.

ősznek köntösén
fehér krizantém ázik,
eltört cserépben

Az igazságot
Mindenki tudni véli,
De a magáét.

Törött szívemmel,
Még mindig Rád gondolok,
De már hiába.

Üres a helyed
sokszor oda révedek,
könnycseppem gördül.

Hárfa hangján szólt
egy kismadár kertemben,
csodára leltem.

Szirmokat szórtál
ágyamra, illatozott
a vágy is bennünk.

ismeretlenbe
csalóka fény hívogat -
félek indulni