Új versek

Hajnali harmat
kölcsönbe kéri a hold
ezüst ruháját.

szelíd forrásként
fakad a könny két patak
koszt old arcomon

amit megtanulsz
kövek szívében a csend
időalázat

tűnő fényeket
lelkedben gyújthat újra
gyermek és mese

Sértődékenység:
saját magunk önkéntes
magánzárkája.

hamvas szép testük
csak én fantáziáltam
kéjben zihálva

vágyteremtmények
érzékeim megcsaltak
léteznek vajon

a halhatatlan
nimfákat teremtő vágy
képzelgés csupán

A kutyámat a
postás cseresznyefámon
ülve hergeli.

Hétezredszer is
ugyanaz a fény csillog
reggel szemedben.

Játékok vagyunk
élő, teremtett babák
kérdés, hogy kié?

megadja magát
az ernyedt lélek a test
üres szőlőhéj

szentségtörés így
kívánni büntetésként
űz közeledbe

gránátalmád már
zamatos gyümölcs méhként
dongok körötte

meglátszik a nyár
mezítláb szaladgáló
gyerekek bőrén

végigfut a csend
forró macskaköveken
csak lábujjhegyen

Reggelig alszom
nem nézem hány óra van
megyek - sehova.

Itt nyugszunk, s kérünk,
mondd el otthon: megtettük
kötelességünk!

vad táncos lábát
szívemig emeli fel
taszít zuhanok

válla íve íj
vibráló húrként rezeg
s a kebel piheg

rózsákat szórok
az álmok lába elé
eljegyzett idő

fehér és csíkos
törülközők birkóznak
a mosógépben

Szavak. lágyak és
kemények; festővásznon
mint ecsetvonás

A csend nem üres,
tele van válaszokkal,
ha jól figyelünk.

Szénaillatot
tereget szét a tájon
nyáresti szellő.

Néha a holnap
nem más, mint egy elveszett
mai délelőtt.

forró sziklaszirt
izzik fénye elvakít
szikrát szór patám

kopott antik fény
szobrom bronzán patina
zöldje matt fakó

gyermek faun már
furulyázni tanulgat
vén mesterétől

hunyt szemem mögött
látlak s epekedem - tánc
mit jársz vágykeltő

A pillantásod
bár némán, mégis beszél
vergődik a csend.

verőfény ébreszt
moccanás sincs kincs a csend
levél sem rezzen

arannyal átszőtt
fényfolt szőnyeg fönt a lomb
libben hunyorgok

sípom madárdalt
zeng párját nászra hívót
magányos e dal

Miszisz Kot` nyeles
lábasában kotnyeles
Kukori pirul.

nyáresti szellő
ringat lágy romantikát
hinta pacsirta