Új versek

lövészárokból
nézve, bármilyen béke
kilátástalan

Test csak egy vászon
amelyre a lélek fest
mosollyal, könnyel.

A kétely - senki
Földje a tudatlanság
És tudás között.

Kihunyt csillagot -
sem szívemet - újra nem
gyújthatod lángra.

Lábujjhegyen jött
rőt, sárga színeket szórt
a zöld lombokra

mint perselybe a
gazdag ejtette a nap
földre aranyát

tűzpirosban ég
a lombok üde zöldje
októberi szín

A boldogságot
Csak az bírja el, aki
Másnak elosztja.

hozzászoktál, hogy
már nincs? ...van - csak mondhatod,
hogy elengedted

Pillanataim,
meg nem élt boldogságon
agonizálnak.

Két pont közötti
legrövidebb utunkon
térítettél el.

Rommá dőlt templom
tölgykapujában fogad
tárt karral az Úr.

felöltöztetem
édes anyanyelvemet
szép ünneplőbe

időtlenséged
idővel kapizsgálod
végül megérted

Szavakat hagytam
Csendem legmélyén, és most
Keresem őket.

készíthetsz szebbet
de én a régit őrzöm
apám faragta

zsoldosok bére
nem aranypénz, de profin
megölnek érte

megküzdök veled
hétfejű sárkány - bár kis
varázslat nem árt

büszke ciprusok
bársonylepte dombokon
azúr ég alatt

Élni tanulok,
ha el is vették kedvem,
verset írni kell...

míg szólt a nóta
ment a móka aztán a
csend leült közénk

minden erdő, kert
liget, most levelekbe
önti aranyát

egyetlen ízes
korty az Életből - jó bor
kupám emelem

őszi avarra
a szél még rákavarna
színes réteget

Mély szemeidben
megbúvó üzeneted
gyönyörű sorok...

Dallam az élet
hallom a virágokat
és hallak téged.

Ősz ködruhája
akadt meg a dombon, a
szél bogozgatja.

kapaszkodókat
keresek - elengedte
a sors kezemet

A hajnal csöndje
kíváncsian fürkészi
a megfáradt őszt

Szeretett szíve
örökre elhallgatott
nem dobban többé.

Melletted lettem
arcodat simogató
szellő, nem vihar.

Nézd a végtelen
égi kéket! Alatta,
színesebb a táj.

Szétdobált szavak.
Tőrbe rohanó szívek.
Fénylő fellegek.

Esőcsepp koppan.
Egyre több, egyre jobban:
őszi zivatar.

Vágott sebei
behegednek, de örök
emlék ottmarad.

Határaimon
imbolygó szellőrózsa
a lélek tánca.