Új versek

Virágos kert volt.
Felhőkönny nem áztatta.
Hervad a jövő.

hűs zápor mögött
kék ég ragyog fent és lent
tócsán átléptem

Megperzselnélek
szerelmem lángjával ha
gyufád lehetnék.

mikor úgy tűnik,
Isten elhagyott, talán
épp te küldted el

Mélyről mélyebbre
Süllyedek, feneketlen
Árkom aljáig.

Miattad indult
Útnak szívem, s messze jár,
Vissza sem talál.

Végre úton van
a szívem is, az eszem
megy a nyomában.

Letisztult egész
az egyszerűség, érdek
nélküli szépség.

Lopott csókokkal
batyumban elhagytalak
részeg ifjúság...

Kijött a fényre,
sírás jelezte jöttét,
dicsőítették.

jelmeztelenül
fájó sebeket szerez
meztelen lelked

mondatunk majdnem
kész... a vége már csak egy
írásjelre vár

Tudni valamit,
vagy megtapasztalni, nem
ugyanaz, éld meg!

Mi egy cipőben
jártunk, de egy cipőbe
egy láb fér bele.

ma reggel is úgy
ébredtem hogy én fekszem
a te feleden

A szerelem a
szív barátja, az ésszel
nem barátkozik.

Annyi időm nincs,
amennyi türelem kell
szeszélyeidhez.

Jelentéktelen
kis szellő tornádóként
süvít a csendben.

Akkor sem hisznek
A hazugnak, amikor
Igazat mond. Ha...

Ködös reggelen
visszatükröződő arc.
Ma sincs még vége.

igazat mondasz
akkor is ha nem tudod
mi az igazság

miről azt hiszed
neked nőtt - tévedsz rájössz
más lett - más lettél

Tekinteteddel
rajzolom tovább magam.
Kérlek ne pislogj!

pillantásaid
apró áramütések -
bőröm alá bújsz

Felejtenélek
de gondolataim már
nálad maradtak.

Kifogy a tinta
Minden kalamárisból,
Ha írnak, ha nem.

Szerelem-madár
önként marad, a nyitott
kalitka rabja.

talán a tenger
ahonnan nem vágyódnék
kékebbe tovább

Elfeledtem már
Hangod. A helyén maradt
Zajjal álmodom.

kinek mondja el
lélektörő bánatát
a szomorúfűz?

vakszerencse volt
hogy utonállóm lettél
szívem raboltad

Még mindig gátak
Nehezítik utunk, és
Mind mi emeltük.

Napfény nélküli
lelkembe kisírt szemű
bánat költözött.

Mintha valami
Kitépné a szívemet,
S lehet, jobb lenne...

futok utána
kiáltok: állj! - hiába:
süket az idő

Lobbanó tűzben,
szikra reményed pernye,
majd hűlő hamu.