Új versek

Utolsó táncát
elropta a szelíd ősz
- itt az első hó.

Bolondos fűzfa,
vigasztaló táncot jár.
Örvend a fénynek.

lebegő hegyek
a köd felett csillagok
alant lámpafény

Szürke, esti füst
fojtogatja a lámpák
arany gömbjeit.

Még megállt az ősz,
s gyöngyökkel szórta tele
rózsáimat mind...

csillag az éjben
úgy hulltam földre én is
egy halk szavadtól

jázmin illatot
hazudott tegnap a szél
kitártam szívem

fénytelen szürke
ónszínű táj - hódara
csillagok hullnak

hajléktalan szív
hazaérkezőként ver
- egy erkélyre néz

rozsdás vén lakat
kulcsa már rég elveszett
őrzi a múltat

borongós napok
életfa sárgult ágán
reszketeg idő

Vízzé ölelt vágy
megtört fényéből színes
szürkék születnek.

fényes a hold ma
hideg lesz az éjszaka
bagoly sem huhog

Székelykő árnya
simogatja a templom
bádog tetejét...

A lét nem örök,
csak az eszme, mely fényként
benne született.

kályha szélén kis
pöttyös bögre remegő
kezedet várja

míg kattan a zár
dércsillag olvad finom
ujjaim nyomán

rozoga viskó -
borostyánlevél rejti
repedéseit

dermedt cseppek közt
lassan szitál a bánat -
elengedtelek

zúzmarát olvaszt
a lázrózsás pirkadat -
legbelül fázom

őszi telihold
deres avarra szórja
ezüstös fényét

Sárguló fák közt
ezüst ökörnyál libben
s táncol a szélben.

nap ragyogása
forró jázmin teában
téli reggelen

Karnyújtásnyira
szürkén lóg az ég szinte
érintésre vár.

Levele fájón
kapaszkodott az ághoz:
- Engedj el - súgta.

Képtelenségből
merít erőt egy paca
kép akar lenni.

láthatatlanok
de szárnyuk tolla lágyan
simítja arcom

A szeretetben
az energiák együtt,
csodákká érnek.

deres szemfedő
alatt az első fagyig
kitartó rózsa

friss havon ákom-
- bákom lábnyomok rajzát
bogozza a szél

vadlúdhad apró
tavakért elhagyja a
tengeri mezőt

Szalmavirágot
zörget a bús őszi szél,
fagyot lehel rá.

Az a csend, amit
csak szíveddel hallasz, nem
utánozható.

Párás ablakok
pislákolnak - szép hajnal
bontja íriszét.

V alakban szálló
égi sereg, gágogva
új hazát keres...

ha elolvadok
esővé porladok s rád
hullok finoman