Új versek

Szellő megérint,
lassan múló fájdalom,
elengedést hoz.

Mindenkinek jár
egy társ, aki azt mondja:
"együtt megoldjuk!"

fénylőn szép szeme
anyám tekintete - most
feketerigó

Érzem elveszem
vérszínű vágyaidnak
lüktetésében.

Újrakezdésben
megerősítem hitem,
önbecsülésem!

puha ködgomoly
opálos nyugalmában
álmodik a tó

szemében ezer,
éjjelre égve hagyott
szentjánosbogár

kifeslő bimbók
összeráncolt bájain
selymesít a nap

lehetünk bárhol
az számunkra mindig egy
darabka éden

Csend-ben hallgatok
még halhatatlan vagyok
ez már hallatlan!

-Mi volt ez a hang?
- Csak egy kő esett le a
szinonimádról.

barkaágakon
bolyhos reménypettyeket
bontogat a szél

bántó szavaid,
fájó szív(verés)éből;
kiszabadultam

gravitáció:
teljes súllyal zuhanok
ölelésedbe

pihés bóbiták -
rájuk meleget lehel
anyáskodó Nap

feszes lüktetés
halánték ívén; bentről
dörömböl a düh

A lámpának is
van árnyéka. Ne hidd, hogy
tökéletes vagy.

óvakodva még -
bársonyfények érnek a
sziklakövekhez

Téli kék égen
kopasz nyárfák terelik
képzeletemet.

elillanunk mint
szitakötők szárnyáról
a harmatcseppek

- magányterület -
bár belépne valaki
már végre... bárki

a létezésben
nem állok nyerésre fogy
tán az időm is

indigó égen
álommadarak viszik
pihenni a fényt

Sosem léteztem.
Te alkottál meg. Mondd, hát
miért félsz tőlem?

leggazdagabb az,
kinek mindent jelent, az
AZ - egyetlen EGY

kedvem felemás
karmos ágakat simít
fénylő ragyogás

kitágult fönt a
tér szobám az égig ér
s onnan hó esik

nyílt az átjáró
a mennybe int az angyal
menj be - maradnék

megkopott véset
a fa is öregedett -
rajongásom nem

Görcsösen uralsz
észvesztve menekülök
epilep-Szia!

Úgy szorítottál,
Hogy csillagokká fröccsent
Bennem a magány.

suhan az idő
mint alvó gepárd mellett
a sánta csiga

elhalványodunk
mint nedves háztetőkről
lecsorgó napfény

Fakó arcomra
Napfény rajzol virágot
Lelkemben nyílik

A lehetőség
ha nem kopogtat hozzád
csinálj egy ajtót.

Mikor a fecske
Délnek indult melegért,
A nyár itt maradt.