Új versek

szótlanságoddal
szögesdrótot tekersz még
szívem köré... is...

Módjával osztott
Méreg a leggyakrabban
Orvosságként hat.

Éket versz kemény
Fába? Ügyelj, szemedbe
Szilánk ne szökjön.

Későn szerettem,
mikor már halványuló
alakját láttam.

ha válasz nélkül
maradtál, gondold újra
kérdéseidet

nemes tettektől
emelkedik a lélek,
szárnyak nélkül is

hiába minden,
amíg cseppenként hullasz
égnek vágyaim

Helyére került
végül minden, a káosz
teremtett rendet.

Leomló falad
kövein végre hozzád
kapaszkodhatok.

Hogy történetünk
végét megtudjuk, bele
is kell kezdenünk.

Selymek csendjével
festeném tenyeredbe
Szívem... csak jönnél!

Szívedbe döftem
egy szál sárga rózsával.
Liliom lennél?

gondolataim
elküldtem a tengerrel
visszhangot várok

Felszálló köddel
együtt a körvonalad
is elhalványult.

pompás rózsákra
pislog száraz fű közül
szomjas vadvirág

a cementfúga
rácsa tartja egybe - a
téglát kilopták

poros szavakat
nem érdemes könnyekkel
még átmosni sem

Lélek üdítő
a gondolat, emberi
madárcsicsergés.

Azért figyelmen
kívül nem hagysz, még ha csak
egy csillagot adsz.

Ez egyenlőség?
Amikor még ujjaink
Sem egyenlőek?

Bokor árnyában
hűssel a vágy, megvárja
míg az fává nő.

Jövőm még titok,
hátamra vett múltamban
szárnyak fejlődnek.

A némaságban
oly tiszta maradsz, mint az
eredő forrás.

Nem mindig tollal,
Gyakorta fegyverrel is
írják a törvényt.

szememben gyermek -
tükrében magát nézve
űzné az időt...

szépen szótagolt
szavakból nekem mindig
Te maradtál meg

hajnali hideg
hullámzó hangulata
esőcseppdalok

nézz a szemembe
minden választ megtalálsz
kérdéseidre

bármerre járok
lábnyomom elhalványul-
a kő megmarad

Gondolataim
sirályok szárnyán szállnak,
hullámok felett.

A boldogság kis
mozaik kockáival
bánatűrt töltök.

Felsóhajt a nap-
lehajtja fejét narancs
égboltja alatt.

vitába szállok
önmagammal is de nem
balhézunk össze

Ne légy elfogult,
Ha valami szokatlan,
Nem biztos, hogy rossz.

vajon ki lennék
ha nem volnék az aki
amúgy sem vagyok

Kifolyt az idő
kezemből, szorítom a
boldog perceket.