Új versek

katedrálist rak
szavakból - de kunyhó lett
az is összedőlt

Mindent pótolhatsz,
de a lelkednek nincsen
új protézise.

világosból én
veled sötétbe megyek,
párás lágy ecset

pipacspiros, kis
rakott szoknyában feszít,
rózsakankalin

hét fokban rigó
mossa köpenyét kávém
melege kevés

Megalkuvó én
Önző te, szenvedő ők
Ragozzunk másképp

Táncában széllel
évődő fűz barkával
dúsítja haját.

átölel szavad,
kopott motorod mennynek
kapujába visz

Könnyekből patak,
Abból hömpölygő folyam,
S viharos tenger.

sebhelyes arcát
a sápadt hold napfénnyel
púderozza be

sohasem tudtam
igazán tudni, mindig
csak úgy éreztem

Kérded, hogy vagyok,
nem érdekel a válasz,
mert te vagy rosszul.

tóparti éjjel.
bús nádas zizeg, a hold
víztükörbe fúlt

kimondatlanul
hagytuk egymást, mint kávét
a csésze alján

Esőcsepp koppan,
tegnap még ő is fürdött
az óceánban.

ködlepel borult
a tájra - égbe hívja
majd nap sugara

- Mind értitek, mi
a paradigmaváltás?
- Én a paráig...

Hófehér szívek
szállingóznak szerelmes
cseresznyeszirmok.

Orromba kúszik
Fanyar dohányfüst illat
Apu, hát itt vagy?

Kopogok hozzád
kongó üresség fogad
lelked messze jár

velem keringőzz
szívem s szíved iránytű
ég és föld között

amikor elhagysz
ne felejts el engem is
magaddal vinni

Az idő vonszol
minket, vagy mi nem tudjuk
beérni sosem?

jövőnk ködbe vész
s kacskaringós utakon
magány tanyázik

Hangavörös Nap
alkonyi égen nyíló
sötét tulipán.

Anyám ölében
herceg-kisasszony voltam,
világszép leány.

mulandóságunk
szirmonként hullik elénk
hanami napján

Cseresznye szirmát
sem kötheted az ághoz,
sorsunk repülés.

"Egyik szemem sír
a másik bölcső - létem
csak egy pillantás."

Bűnbocsánatot,
bölcsességet, bizalmat,
békés böjtölést.

Fában, virágban
kövek suttogásában
érzem jöttödet.

fák koronáin
menyasszonyi dísz, lágyan
omló sakura

ha lennél nekem
a dal, a szó, a csend, én
elringatnálak

Nézd - a tél múlik,
szemedben zöldell a kert
ahogy figyeled.

mint egy bús imát
úgy suttogom a neved
én szerettelek

Selymes ködpaplan
alatt, csendben himbáló
gyöngyvirág ébred.