Új versek

Az ég felhőin
a Lélek rajzolódik:
majd szétmosódik.

mosolygó fürtök
a hegy nedvét érlelték -
csordogál a must

elrendeltetett -
karjaink ölelésre
teremtettettek

huhog az éji
erdő - baglyok szemében
csillog a holdfény

madárraj suhan
talpunk alatt rozsdálló
tétova neszek

ki egyszerre száz
útat jár be, az végül
száz felé törik

Észre sem vettem,
ahogy halkan a lakat
szívemen kattant.

halkan csöpög az
eresz egy-egy koppanás
rést üt az időn

kitöröltelek
szívemből - már nem számít
ha másé leszel

Reggeli csend ül
ágyamon - Én hallgatom,
amíg csak mesél.

hófödte hegycsúcs
felhőkbe vágyik - égi
párnában pihen

szélkarmester int -
elsárgult levél csörög
gesztenye koppan

Tündérek szabták
ovális üvegszárnyát,
zöld gömb szemeit.

Múlt ködén pihen
Néha fel-felderengőn
Pár kedves emlék.

Felelős vagyok
mindenért amit teszek
s azért is mit nem.

űrbe kilőttek
mindent látó szemeket -
minket figyelnek

Piros, fekete
Mit oszt az élet nekünk?
Fájdalmam örök.

Hajnalban kelni
Mosolyod a kávém most
Ne légy keserű.

Alázatosan
Lehajló búzakalász
Több életet ad.

Amikor félek
megsimogat a lélek:
érzem, hogy élek.

madárfütty halkul
néhol mélázó árnyak
álmot találnak

Tó tükre ringat,
álmaimat altatja,
nem maradt másom.

Mig az évszakok
Barátaim, az élet
Nem reménytelen.

Csend és nyugalom!
E kettőnek oltárt is
Kell építeni!

neveld szemedet
meglátni az életben
mindig a szépet

Két göcsörtös fa.
Philemon és Baucisz.
Együtt. Örökké!

együtt örültünk
millió kis kolibri
szállt a szívünkben

látása rég nem
az igazi ... szemében
egy félbe tört szív

üldözött lovak
friss patanyomából az
üldöző olvas

Hittel lépkedve
céltalanságomba is
remény érkezett.

Az irónia,
A nevetés enyhítik
A bosszúságot.

Szív mindig rejtett
és rejteni fog amíg
világ a világ.

Nincs mit tenni már
eltűnt az életemből.
Örökké talán?

szanaszét hagytuk
egymást - már önmagunkba
se férünk vissza

Búcsúlevelet
küldött a Nyár, valamit
üzenni akart.

Siess az embert
szeretni, hisz oly rövid
rá az életed.