Új versek

szemtelenül rád
pillant még egy aprócska
pillangó, s elszáll...

Az eltűnt idő
nyomában látszanak a
jövő léptei.

Nem is tudtam, hogy
ily üres vagyok, míg te
ki nem töltöttél.

Hagyom, hogy elmém
szabadon lebegjen a
lét-ürességben.

Te vagy, mert csak te
ki elbírja szívemet
Szóltam Istennel

nem a hideg rossz
csak a meleg hiánya
kibírhatatlan

Félúton vagyunk,
ami neked távol van,
az nekem közel.

belső zajomat
kagylóhéjba zárom hogy
igazgyöngy legyen

Ha férfi és nő
egymás felé lép, a föld
is remegni kezd.

Nap s Hold amikor
Összefutnak az égen
Pletykát cserélnek

Vörös porodban
évmilliárdok során
járt-e már az ÉN?

Megreped az ég
Ahogy arrébb lépsz külön
Tartjuk terheink

Színek esztelen
Tobzódása a szélben
Semmivé foszlott.

Zsák a foltját, ha
egyszer megtalálta, mit
csinál utána?

Az iszonyú vad
Erők játéka benned
Tombolt féktelen.

Kutakodtam a
szívem után, de csak hűlt
helyét találtam.

Meleg volt a tél:
általad melegedvén.
Most hideg a nyár.

Eszembe jutott,
hogy már nem jutsz eszembe.
Lebegő emlék.

a szálló előtt
hajléktalan ad kóbor
macskának ételt

A problémákkal
átitatott terheket
a gond viseli.

téglánként rakott
falat téglánként vissza
ritkán bontanak

Játékbabaként
bánsz velem. Gyakran vagyok
már félredobva.

Minden út vezet
valahová. A tiéd
el. Távol. Tőlem.

Külön egységként,
mi mikor alkotjuk meg
a teljességet?

valakiségem
ideiglenességem
senkiségemben

hülyének nézel
mert hülyének nézlek hogy
hülyének nézel

forr a dalom, mert
lángoló lelkemben dúl
a forradalom

A gyáva ember
csak a hátad mögött mer
torkodnak esni.

Mikor kelned kell,
rajtad áll: álmodsz tovább,
avagy cselekszel!

Most is hallom még,
ahogy zuhanó testem
lélekért kiált.

Aki magasról
Néz le, ügyeljen, könnyen
Megszédül feje.

Róna. rezzenet,
Áramló táj, kolompos
Után megy a nyáj.

Ha tudom, hogy az
az utolsó alkalmunk,
nem megyek el rá.

A szakadéknál
megtorpanni nem szégyen,
ülj a szélére...

Reméltem azt mi,
másoknak lehetetlen,
nekem sikerült.

keresztünk ácsolt
tan - teherviselésnek
hitt gondviselés