erdő fái közt
ágakból formáz köréd
kis imafülkét
Beküldés időpontja: 2018. május 16. 17:49
Komment írásához regisztrálj vagy lépj be!
Csodálatos!
Egészen kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, suttogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létenek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást. Honnan hozza. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése. A szorongás, ami egyszer csak belém költözött, és aztán elhitette velem, hogy ő is én vagyok. A szorongást a világ adja nekünk, a szorongás a világ ajándéka az újonnan érkezetteknek. Soha nem hallottam, hogy bárki beszélt volna róla. Anyám és apám mélyen hallgatott, miközben éreztem, hogy bennük is jelen van, csak úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást róla. Az ember a lehető legsúlyosabb bűnöket követi el a gyerekeivel szemben, és még csak nem is hibáztatható érte igazán. Nem tudja, mit cselekszik. Hiszen a szorongás nyelvén kívül nem ismer más nyelvet. Olyan önmagába zárt rendszer ez, amelyből nincs kiút. Legalábbis a legtöbbünk számára nincs. A szorongás a tudat minden rejtett zugába befészkeli magát, megmérgez minden gondolatot, alattomosan, észrevétlenül. Minden arcon átüt a rombolás, amit a lélekben okoz. Az arcunk, mint a szorongás önarcképe. A szorongás által uralt világ foglyai vagyunk, magunkat tettük a foglyává. A félelem, a megaláztatás, a bizonytalanság egymást gerjesztő örvényei hálózzák be a magunk teremtette világot. Ebből a világból nincs kiút, az ösvények óhatatlanul az őrülethez, a kényszerképzetekhez, a totális bezárkózáshoz vezetnek. Ebből a világból kiút tényleg csak befelé vezet. Befelé, ahhoz a kerthez, azokhoz a páfrányokhoz, azokhoz a csigaházakhoz, azokhoz a hatalmas fenyőkhöz.
40. oldal (Magvető, 2016)
Győrffy Ákos: A hegyi füzet
"A Börzsöny térbeli elrendezése olyan mélyen belém ivódott, hogy olykor nem tudom megkülönböztetni magam tőle. Persze nem is akarom igazán. Mintha gyónnék, mikor egy hegygerinc ívét sokáig nézem. "
(Győrffy Ákos – A hegyi füzet)
Tetszik.
Petőfi Sándor: A bokor a viharhoz
Lassaban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
A természetet, a szent közös édesanyát.
Zugliget, 1848. szeptember 8.
Gyönyörű haikudat élmény volt olvasni! Sok szeretettel, nagy elismeréssel gratulálok hozzá! Legyen ragyogóan napsütéses, ihletben gazdag napod! Ölellek! (:
nekem az erdő templom. ezért mondom.
Érdekes gondolat, tetszett!
©A vers utánközléséhez vagy átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.
@Elemiversek:
köszönöm.