Fodor Szabolcs haiku versei

Napfény simogat,
madárcsicsergés csókol,
nincs többé magány.

Könny az arcomon
már nem bánat vagy öröm.
Csak elengedés.

Kis érintésed
villámként sütötte ki
kondenzátorom...

Minden üres éj,
minden hajnal, hol nem vagy:
lassú, kis halál.

Mindennek vége,
ha némaság a válasz
kérdéseimre.

Könnyekből patak,
Abból hömpölygő folyam,
S viharos tenger.

Nem akarok mást,
Mosolyt, ölelést, reményt,
Tőled megkapom.

Táncoló napfény,
A tó hullámzó tükrén,
Szemedben csillog.

Néha csak zuhan,
Néha szárnyal a lélek,
Így érzem élek.

Mint egy büszke fa,
Ha gyökeret eresztek,
Csak vihar törhet.