Új versek

Azt hittem, szavam,
igazam, mindörökre
már az Istené.

Tán, életmentők
az ötletek. S a vágyak,
hová ömlenek?

Egy fától gyűjtök
erőt, és körbeölel
az egész erdő.

Egy kedves mosoly
mindig belopja magát
mások szívébe.

Belédcsókoltam
szerelmem ki nem bontott
virágszirmait.

vándormadarak -
hideg őszi hajnalon
hulló falevél

A depressziód
súlyát, a mosatlanod
vízkövén mérjed!

Te tanítottál
csalódni: Professzor vagy
Hazugság-szakon.

duruzsolgató
fáknak dőlve angyalok
álmodtak ébren

becsületesség
többnyire gyávaságból
sarjadva fakad

Rozsdabarna fák
havasokról jeges szél
tájat átfesti.

Elmondtam érted
egy imát, így szívedben
reménység ébredt.

Én veled sírok
veled nevetek. Tudom,
érzed: szeretlek.

ravaszul épp csak
annyira gyűlölködik
mintha szeretne

kéne egy tiszta
gondolat, mit nem piszkít
be egy második

Világunk talán
a valóságból pont most
írja ki magát?

Egy szint alatt nem
adok csillagot, mert nem
tisztem bántani.

szem muzsikája
rólad e kép szépséged
fénylőn mutatja

- Kulturáltan üsd
agyon az időt - csiszolt,
s ne piaci légy.

felismerem a
hallgatásod; sötétben
némán, zajban is

Két egyetlenből
folyton nyíló szeretet
nebáncsvirágok.

Kitágul a tér
miközben önmagunkat
keressük: élet.

Napjainkban az
erkölcs, mint vattacukor-
laza és könnyed.

Igazi szegény,
akinek nincs hite. Így,
nincsen semmije.

múlt a jelennel
összefont álom szinte
tudathasadás

Fűbe vesző nyom,
ne járj a tegnap után,
még ma sem késő.

Otthonunk fala
biztonságot sugároz,
jó érzelmekkel.

Teraszon az ősz
lába kopog hűvösen
szobámba kísér.

Szüntelen tépem
szárnyaim. Valóság-e,
hogy így is repít?

hullámok hátán
úsznak el szép álmaim
ám én maradok

én maradok még
kimondatlanul - míg rám
szavakat találsz

kaleidoszkóp
fényt szűr a diófalomb
szivárványosan

ablakból lesem
ősz hogyan lopja meg a
csodás kerteket

terápiázza
ember az életét oszt
mégis belehal

emlék lábnyomán
gyermeki tisztaságom
biztos meglelem

Ha a múltban élsz
jövőről ne is álmodj-
jelened sem lesz.