Új versek

nem sírhattam el
magam csak álltam némán
megalázottan

Franciaágyról
letört az ékezet, s már
látom is Vernét!

Bús árnyék hajolt,
fényes szerelmünk fölé.
Hű bánattá vált.

Gyáva szerelem.
Tudom, ezt éltük mi át.
Semmi sem maradt.

mint dérlepte báb
áll a kőtorony romja
holt kövek között

Hűs nyári reggel,
cseppenként issza a fényt
az ébredő kert.

Mikor kiszárad
A kút, akkor derül ki
A víz értéke.

Lehúz az örvény.
Viszontagságos élet.
Léphetek-e még?

Most háború van.
Ellenséget lelőni...?
De eltemetjük!

Lőni, tüzelni.
Szúrni, vágni. S eközben?
Mesét mondani?

álompor van már
mindenki szemén, ébred
már a sárkányka(n)

Azúrkék égnek
fehér fodra ficánkol
patak tükrében.

Még a rosszat is
szerette valaki rég,
mert megszületett.

Angyalt találtam.
Pedig nem is kerestem.
Ez a szerelem?

Nyárt őrző mécsláng,
hajlongó kalászvirág.
Tüzes szélbe néz.

Szeretném látni
ébredő gyűrött arcom
rád hogyan hatna.

Az álomképek
laza szövetében lesz
egy reménysugár?

Semmiből lettünk.
Mondd, mi az mit találunk?
Semmivé válunk.

Tiszteletkörök;
Muszáj leróni, mert a
tisztelet örök.

meleg fojtogat,
de széna kellemes friss
illata hűsít

zajos napokon
kiszáradt kút mélyéről
merem a csendet

Kitakaródzik
zsigerig minden. Egy üst
a Föld: forr, zihál.

Telihold csillan
fecskeszárny feketéjén
fehér begy dalol

Kívánom, hogy ne
bújj el, ha jön az érzés
mert ez az Élet!

Súlytalan szavak
észrevétlenül hoztak
középszerűbe.

leosztották a
lapokat, azzal játszok,
majd lépek tovább

A lélek fénye
mindig szeretetünknek
szép adománya.

Az egészség nem
Minden, de ha nincs, akkor
A minden - semmi.

Döglött oroszlánt
Rúgni jó szivre vall, az
Élőnek fájna.

kinek a lelke
szép, Isten oltalmazza
tenyerén hordja

Vízesés fátyla
áttetszően fehér, sír
a csend zajától.

Az én levegőm
tiéd is. Én beszívom,
és te kifújod.

Szem igaz szava
tétova ölelésben
könnybe lábadás

illatos szénán
forgolódik már az éj
résnyi fény vetül

álmos a szemét
a csobogó patakban
lágyan megfürdik

illúzió volt -
úgy képzeltem hogy szeret -
mégsem bántam meg