Új versek

réten s tereken
határtalan szerelem
mezítláb jár-kel

behegedt seben
egy összeforrt pillanat
hasogat olykor

Gördülő szavak
gyöngysora új reménnyé
válik ajkadon.

Embernek lenni
Mindig, bárhogy is legyen!
Ez most a lényeg.

magánytól kihűlt
fázó testem karommal
félig érem át

hozzád sem érek
csak gyengéden ölellek
érzéseimmel

Válladra hulló
nyári napban, bóbita
táncol a réten.

vállam a párnán
mint habkönnyű kísértés -
ajkadon sóhaj

magára hagyott
házban egy üvegváza
életért kiált

legmélyebben a
letisztult szépség képes
megszólítani

szárnyaim alatt -
puszta létezésed a
felhajtóerő

ébressz fel engem
hajnal az élet megtelt
álmodozással

menne-e veled
mi eddig még senkivel
különleges vagy

a látványodtól
apró örömhullámok
csapnak föl bennem

lelkem boltjában
a fizető eszköz egy
szerény `köszönöm`

csak a tavaszi
nap tud simogatni oly
lágyan s kedvesen

Idővel mindent
Másképp látunk, mint mikor
Épp megtörténtek.

Erdő és a csend,
ők kéz a kézben járnak,
szél dalol nekik.

Boldogságom úgy
vonzod, mint madarakat
kelet ha tél van.

Aki másokkal
foglalkozik, céltalan
magával szemben!

talpunk alatt jég
de egymás szemében már
látjuk a tavaszt

Jelen perceid
Tapossák ki az utat
Jövőd számára.

Az öreg ház a
tóparton rég lakatlan,
szél járkál ki-be...

A kórház falak
több imát hallottak már
mint, a templomok

Messzi távolban
sötétlik egy árnykép, én
voltam valaha.

Mint egy pillangó,
Úgy röpköd minden lélek,
Ha társra talál.

Nem kell mindig szó,
Hogy tudassuk másokkal,
Ahogyan érzünk.

Remény, kitartás
Erősebbé tesz minket
S mindent túlélünk.

A létra bennünk,
odáig ér, hol Kezdet
és Vég összeér.

egyszerre mosoly,
és könny ragyog szemében
elolvad szíved

Éji lepke báb
Sarkán ezüst gyöngy te vagy,
Csalfa, vad remény.

Éji madárdal
tengerbe hullámot vág,
más nem is látja.

mint főnixmadár
éled újra meg újra
bennem az erő

Magamra festem
álmaimat, csak suttogj!
Ne ébresszél fel!

dalok tavába
elmerülő szerelem
- túlcsorduló vágy

jókislányságom
börtönéből illene
ki-kitörnöm már