Új versek

lubickol a hold
erdő melletti üres
kis csigaházban

Jó lenne néha
felhőtlenül örülni -
túl nagy kívánság...

Vadul tomboló
szélvihar közepette -
nyugodt maradni...

Aki nem érti,
annak magyarázhatod -
feleslegesen...

virágzó fának
döntöm hátam magamhoz
húzva ölellek

soha nincs néma
csend koppanó esőcsepp
párkányon toccsan

Álmos rügyekben
ébredezik az élet.
Örök körforgás.

békeharcosok
militarizmusától
dübörög a föld

Baromarcú is
Szépnek hiszi magát, ha
Kancsal tükre van.

Még teremthető,
hol tagadni vétek, mert
a sorsunk ellen

Majd lassan és lágy
öleléssel, új napnak
nekiindulunk.

Takarózz vele,
kedves, hogy ne fázzak én
se, soha Benned.

Ébredés után
elbújnak a hajnalban
álmodott szavak.

hófehér álmot
lát: vén karok ölelik;
kérges, barna fák.

hűs záport síró
égbolt lágy szenvedélye
virágot fakaszt

sár tocsog - esik -
a séta végére már
árnyékom is van

Mindenki saját
magának ír. Az önzés
szép költészete.

Bennem keringő
végtelen érzelem, szép
lélek - ajándék.

rám hagyott csendben
még visszhangzanak ki nem
mondott szavaid

könnye csillogó
gyémánt - szent kő - világunk
napja ő a nő

Ki tudhatja, hogy
én is, honnan jöttem és
mi van előttem?

Az ember, álarc.
Gyökerei pokolig
el tudnak kúszni.

Tovatűnt évek
bűvölő titka: szép szó,
illat és zene.

Voltam élet és
voltam álom. Voltam fül,
fonott kosáron.

vörös a magány
lila az Isten csendje
kereslek benne

Életbátorság
szívünk mélyére érve,
Istenhez bújni.

Isten éltesse
a NŐKET az év minden
pillanatában!

Nők napján: nevess
nagyokat, neked nyíljon
nárcisz, nefelejcs!

A gyermekélmény
nincs is olyan messze. Csak
a végtelenben.

Hálatelt szívben
fájó emlékeink is
felülíródnak.

Agyalagúton
alkotás akadozik,
alkony araszol.

poros parókám
fafejen - írok s közben
csillog tar fejem

Ha eddig sose
féltél, az idő félni
lassan megtanít.

Bárhogy igyekszel,
nem boldogulsz Az egysze-
rűség bonyolult.

De lassan-lassan,
nem találsz sehol benne
magadnak hazát.

Sétál vidáman
életed napóráján,
örökös árnyam.