Új versek

Mosolygó szempár.
Szeretet. Szavak nélkül.
Tükörre írva.

Azt én nem tudom
visszaadni neked, mit
más vett el tőled.

kiteljesednél
ahogy belesimulnék
az éjszakádba

szürke ég-járda -
pocsolyából néz vissza
fekete tükör

összetört szívem
apró cserépdarabok
most ragasztgatom

Nem azért sírok
mert segítséget várok;
csak elfáradtam.

Fák lombjai közt
Itt-ott bekukucskál az
Őszi napsugár.

Csupasz ágakba
kapaszkodik a szellő
harmatos szárnya.

kis réseken ma
befütyült a szél, hangja
hangos könyörgés

ahogy öregszik
a szem egyre több szépet
észrevesz és lát

ősz az ablakban
integet, vidám, arany
színű köpenye

Itt vagy most érzem...
pillangó szárnya lebben
az őszi szélben.

összetartozunk -
de épp csak annyira, mint
szél és vitorla

Elvesztettél az
Élet káoszában és
Nem kerestél meg

kölcsön szárnyakkal
repülni nem ugyanaz
mint egy sajáttal

Búcsúzik a nyár,
ősz közeleg, hideg szél
süvít kertünkben...

Szép napot hirdet
feketerigónk korán,
napfelkeltével...

Ez itt sivatag:
Amit kőbe vésel ma,
porrá lesz holnap.

Így szólt az elme:
- most elmegyek hazulról
és vissza se jött.

Erőtlen fényben
Száradnak a tikkadt Nyár
elnyűtt rongyai.

álltam mint kereszt
a borostyán már benőtt
soha nem ereszt

Minden bírája.
Kérlelhetetlen ítél,
Nincs fellebbezés

bennrekedt szavak
néma könny rozsdálta szeg
szívben fáj dalom

sárgult levelek
hevernek városszerte
- lombtalanítás -

Ha érzem, hogy nem
ragaszkodsz hozzám, akkor
lemondok rólad.

Elfeledett kert,
megérintenek a csend
nyíló szirmai.

rezgett rőt lombja
homok fehér fényében
vágtatott az ősz

kopár-fa-párok
bújnak össze, készülve
a hosszú őszre

Gyermekkoromban
az Ezerarcú nyárba
voltam szerelmes.

Nappal ébredek,
Csillagokkal álmodok
S a Holddal fekszem.

közös versünket
homokból hasította
friss patanyoma

sebet ütöttél
az éjszakán és hajnal
csordult belőle

Kimondatlan szó
kötelet fon nyakamra,
észrevétlenül.

A hajnal első
sugarára szememből
pergő józanság.

Sokat képzeltem
felőled, de a végén
semmi se maradt-.

Naparanyozta
fák alatt söprögetem
elmúlt nyarunkat.