Új versek

víz és csipet só
könnycseppnek is nevezett
szomorú oldat...

Hiba bírálnod
papagájod szókincsét
- tőled tanulta.

az életem most
állandó változó s te
ezt már nem érted

A csend nem üres.
Tele van válaszokkal.
Tedd fel a kérdést.

- Közelíthetnénk
egymáshoz, hogy megtaníts
táncolni, s élni!

Láncra verhetsz, de
gondolatom szabadon
uralhat teret.

Kilimandzsáró
Hava sem különleges
Mégis misztikus

csupasz ágakra
pöndörödik egyre a
madárcsicsergés

Ha úgy vélném, hogy
kitaláltam mit érzel,
rákérdezhetek?

- Mi jöhet még?! A
százlábú még rendben, na
de ötlábú ló?!

Öreg faágra
virágot rajzol a fény
emlékezetből.

rügyező ágak
bölcsőkként ringanak az
enyhe szellőben

túllépnék rajta
de folyton elgáncsol a
kialvatlan éj

bölcs vén az ifjú
bolonddal - bús a víggal -
lelkemben megfér

fehér kelyhedben
ragyogó igazgyöngyök
dalt csilingelnek

akadály röppen
a meleg tenyeredben
táncomat lejtem

fenyők csúcsán most
madarak zengnek kibújt
piciny rügyeknek

Forrongó nyárban
hűs templom oltáránál
Borultam térdre.

Fáradtság padot
keres, az idő ezt nem
várja, elsiet.

Öreg faágra
virágot rajzol a fény
emlékezetből.

csak feltartottál
pedig át is léphettél
volna hirtelen

hűs záporkönnyel
sírja el bánatat a
korai tavasz

őszi verandán
borongós kedvem űzve
dongó döngicsél

így látni téged
a saját világodban
szívmelengető

Taposhatsz sárban,
de fontos az, hogy közben
csillagokra nézz.

kottázva lépdel -
dallamfűzőjén hurkolt
violinmasni

Már jön? Nem? Soha?
Csendben voltam türelmes,
büszke, ostoba.

természetes kert
élt színpompás szívében
mindig tavasz volt

titkaim mélyén
felfedezésre váró
igazgyöngy lapul...

Néma gémeskút
beszédesebb a szónál,
történelmet ír.

szíved ritmusán
járja táncát a lelkem
végtelenségig

őszi levelet
tavaszi szél fújt elém
élettelenül.

Sugárzóan jó
Fosszíliák lehetnénk
A zord jövőben.

Kunkori szirmok
Üde ibolyakékjén
Nyílik a jövő.

Legfájóbb könny az,
mi nem hull másik mellre,
s nem törli senki ...

Csipkés szavaid
öltöttek vörös ruhát
képzeletemre.