Új versek

fehér szirmok közt
egy katica dicsekszik
a pöttyeivel

betűvel döfött
szűz papír versfoltot hagy
elhált fájdalom

Búcsút intünk, és
minden megy tovább, mintha
nem lettünk volna.

Csepergő eresz
nyári randik dallamát
zápor kottázza

markodban kavics
mikorra felmelegszik
már nem csupán kő

a kimondatlan
érzelmek fogságában
lélek vergődik

nyújtózik egyet
a szégyenlős gondolat
estére szó lesz

Az irigy ember
más sikerének fékjét
örökké nyomná!

semmi az egész
sok öröm- és bánatkönny
feledésbe vész

katicabogár
elvesztette pettyeit
ijedt zöldben jár

a szó elreccsent
szakadékot hasított
két lélek közé

laposan pislant
aranykaréjú felhők
mögé bukó Nap

Boldogságot küld
felém a nap, ma újból
bátran remélek.

régi szerelmek
bontott anyagából nem
építhetsz újat

voltál már jelen
egyetlen pillanatban
önmagad nélkül?

csendben érkezett
az éjszaka résein
hajnalhasadás

világegyetem
parazsán szisszenő szösz
ennyi az ember

szavaid alatt
bizalom cserepe tört
lélekroppanás

szellő ringatja
a mezőt de elalszik
végül maga is

búbos kemence
nyújtózik a pitvarban
kenyérillat száll

hiányod leül
a tornácon a padra
kimegyek mellé

sudár nyárfa sír
villám rak fészket ifjú
lombjai között

sátrat bont a nap
az ég tengerén ringó
gyémánt csillagnak

gyantaízű szél
hordozza a fenyvesek
izzadságszagát

néha megjelensz
mint futó zápor röpke
enyhülést hozva.

Bocsánatkérés -
kötéltánc beismerés
és büszkeség közt.

Feszes ég alatt
hasadt felhősávon át,
pazar fény-balett.

napsütésben nő
az árnyék is sötétben
csak magunk vagyunk

előre nézz! múlt
folyosóin a gyertyák
is kialszanak

zöld erdő mellett
fut éneklő kis patak
nyár illata leng

lehajtott fejjel
kezdem rögös utam hogy
lássam énemet

Hogy volt, hogy nem volt...
hanyagul fércelt szavak,
rossz nyelvvel öltve.

a puha hóban
szél simítja nyomaim
cinkossommá vált

sötét felhőben
nyílást váj körmével egy
fényes napsugár

az éhes lángok
falják a fa rostjait
fényűző halál

Áttáncolt éjtől
szomjas a pitymalló Nap,
harmatot kortyol.