Új versek

göröngyös úton
lelkem búsan vánszorog
néma és árva

Hé, Kőfaragó!
Véss belőlem jó embert!
Olyan angyalit...

Bőrszíned, mindegy,
csak szíved legyen igaz,
szavad, hiteles.

gyakorold többet
és beszélj kevesebbet
a szeretetről

öledbe bújnék
mint holdsugár csendjébe
apró csillagok

Rajtam keresztül
áramlik, én mondom ki,
de nem az enyém.

Ékes nyelvjárás
anyanyelvünk ékszere,
utókor kincse.

Kései őszben
csőrszaggatta kalászok
tél útját söprik.

ennyi tán elég
is - de sokszor hazudtam
ezt már magamnak

mindig virágzó
levendulaszárakat
ringat a holnap

Mosdatlan szájjal
becsmérled a különbet.
Ettől több leszel?

gondjaim köré
barázdákat simogat
kérges tenyered

kék vércse szitál
fakó pusztaság fölött
harang szava száll

Anyám rózsái
elnyíltak, de illatuk
lelkemben örök.

bizánci pompát
selejtes mozaikból
nehéz kirakni

ázott szirmokon
halvány napfény keresi
régi önmagát

hűs alkonyatban
hozzám bújnak csendben az
aznapi csodák

Miért nem lettél
az az Egy, aki csak te
lehettél volna?

Ó, reménnyel azt
Hittem, köd mögött vagy, de
Te voltál a köd

Ajándék neked, s
neki. Ám neked fáj, s ő
örömét leli.

Flegmán korlátnak
dől a korlátolt, s megy a
nihil korlátlan!

szemrehányások
helyett csak homlokpuszit
hagyok emlékül

pázsit bársonyát
szellő simítja, csókot
lehel rá a Hold

Az álmainkat
ne, csak kétségeinket
hagyjuk elmúlni...

Hangos csalódás
vesz körül, ordít a sok
elvárás belül.

- Szedd össze magad! -
sárgarépa beszólt a
buta gyökérnek.

szellő a fákon
viharvert lombot tisztáz
bontófésűvel

friss esőillat
libbent a szobámba épp
régen várt vendég

Szokások azért
vannak, hogy változtatni
lehessen rajtuk.

Istent keresve
előbb-utóbb rájössz, hogy
ott van mindenben.

Lelked hasonlít
egy hangszerhez, nem mindegy
hogyan hangolod.

Legyen az ima
nem utolsó menedék,
de legelső szó.

Tálalva öröm,
főfogás a szeretet,
s desszert a mosoly.

Feslett kabátban
sántít a hiúság, de
a lélek meleg.

Légy figyelmes, így
látod a szépet - a jót,
előre köszön.

Szappanbuborék?
Tündérkönnyek már látom.
Maszat a vásznon.