Új versek

nyarat varázsolt
szívdobbanásnyira... el
is hittem neki

megfoghatatlan
lettél... szomorúságom
kitapintható

érdekelt vagyok
abban hogy érdekeltté
tegyelek téged

hevületben ha
elégsz - késő tudni mi
lett volna elég

a fenyő mit én
ültettem - kertemben nő
tovább az égig

Hol unokáink
vannak, ott található
a boldogságunk.

fiatalon még
nem tudhatod amit majd
öregen se fogsz

határon innen
a belterjesség minden
határon túli

Szabadszájúság
és közönségesség közt
széles az árok.

Az élet tele
Van végekkel, és sok vég
Új kezdetté lesz.

Őszi gyér napfény
simogatja fejfádat:
a Megbocsájtás.

meztelen lelkem
sem lehetett már elég
hisz mást szerettél

villámod fénye
tűzparipaként vágtat
szemem tükrében

sok-sok fájdalmas
órát okoz egyetlen
boldog perc veled

a vaksötétben
denevérsuhanások
karcolták az éjt

De minden művész
köszönetet mond a szűk
közönségének!

A virágok is
Megőrzik illatukat
Átadó kezén.

Egyetlen voltál.
Sok rólad alkotott kép
él bennünk tovább.

Legyél, aki vagy!
A sebet a világon,
magadon mutasd!

Hallj, láss és hallgass,
Ha békességben akarsz
Sokáig élni.

Én nem is írok,
ami átfolyik rajtam,
azt jegyzetelem.

Bár megtiporva,
a magam meséjében
még mindig hiszek.

Nyomomban van az
Intelligencia, de
Én gyorsabb vagyok.

Idegen szemed
kérdi idegen számat;
Ismerjük egymást?

volt hogy nem jöttek
most én döntöm el hogy hol
kivel és mikor

A teringettét
Bárki lehetnék de most
Én magam vagyok

összeköt minket
ítélőképességünk
teljes hiánya

gyűlölködők közt
a legjobb szándékod is
ellened fordul

villan smaragdszín
levél - ágak közt bujkál
fénylő őszi szél

- Itt a budoár.
Férjének van piszoár...
- S fürdő? - Lavoár!

Barátod látja
Hibádat, ellenséged
Ki is tálalja.

Hogy elkerülhesd
A füstöt, gyakran tűzbe
Kell vetned magad.

Nem kívánt falu.
Otthon idomult lassan
mégiscsak körém.

A derengő fény,
harmatos kehelyből a
reggelt mosdatja.

Velem vagy... érzem.
Szép mosolyod, átsejlik
a sötétségen.

Kinek kijár a
kaviár, nem ismeri
azt, ha kenyér sincs.