Szalai László

Magam vagyok.
Erdőnek közepében
remegő gyertyaláng.
Ki, ha éji lepke szárnya rebben,
végét látja a förgetegben,
s utolsót lobban a száraz avaron.

Pedig lehetnék erdőnek végzete,
óriásokat faló tűzvihar!
Ki izzó nyelvét világra öltve,
végtelen vihart kavar!

Maradok gyertyaláng,
magában remegő.
Lobbanó fénysugár,
nyomtalan eltűnő…