Busósisak haiku versei

Amikor kellett
Tettem, vettem, kegyetlen
lettem, temettem

felhő szoknyáját
lassan húzza bokáján
Éj királynője

tepertőt majszol,
tekintetében sötét
viharfelhő száll

Jönnek és mennek,
Írnak és törölnek, míg
Csendben felednek.

most is szeretlek,
hidd el nekem, nem a súly
töri eskünket

nem tudhatom te
mit keresel, én szívem
adom át neked

szemeim előtt
lejti bús fátyoltáncát
az őszi határ

köd ereszkedett
fagyott virágainkra
gyertyáink égnek

Ülök a földön,
Fejem térdemre hajtom...
hátamból fa nőtt.

fekete, fehér
farkasok viaskodnak
a szívünk mélyén

eltávolodtál
az őszi szél közénk fújt
megdideregtet

tenyerébe pök,
megfogja magyal nyelét
vas ásójának

szendergő juhász
pörge bajsza messzire
mutat az útra

szerelem bontja
ruháink gombjait szét,
test testnek beszél.

Moccan a juhar,
Ágai között szél fut,
Nyári borzongás.

álmot láttam - szólt -
majd rám nézett, mosolygott...
és felébredtem

sekély sírhantban
fekszik az ifjúkori
temetetlen múlt

utált ünnepek
válnak aztán szeretett,
gyengéd emlékké

kackiás harcsa
úszik alant, legyezve
víz alatt lomhán

rövidebb idő
a haikut megölni,
mint jól megírni

hangzatos szavak
sorvadnak, mint koszorú
a temetőben

téli nagykabát
alól kikandikáló
zöld miniszoknya

ujján fehérlik
a jegygyűrűjük nyoma,
szemében könnycsepp

nedves köveken
kis békabalerina
mosolyog sután

tengerszem pislog
a nap felé türkizkék
szembogarával

összetartozunk
forrón, mint feltétek a
jó pizzatésztán.

Piszén mosolyog,
látom szemem sarkából.
Elvigyorodok.

Csak egy kisróka
orra feketéllik kint,
hótakaróban.

Messziről látszó
mécsest gyújt, emlékezve
lágy mosolyára.

Kedves vagy nekem,
mint nyári éjszakán a
hajnalpirkadat.

Fázós agg néne
Piros sálat kapott a
Körúti fáktól.

Tömött szekerek
zötyögnek hazafelé
a kikeletben.

Távolban csoszog,
lépdel, szemében ott a
reménytelenség.

Éjszaka fent ül,
sztárok királya most a
Narancsgerezdhold.

Mint avítt kapu
csikorogva tárja ki
karjait felém

Hosszan szorítom
apró emlékmorzsáim
gyermeklelkemben.