Dorka haiku versei

Magába roskadt
pillanat támasza vak,
süket reménység.

Pókhálóhintán
apró levél csodát vár.
Nem érti: ő az.

Elhulló évek
préselve tovább élnek
herbáriumban.

Behatárolt lét
falait ütjük, bontjuk
határtalanul.

Vitorlát bont a
szív, viharokkal táncol.
Partot sosem ér.

Rejtjelekkel szól,
néma érintéssel hív.
Kódolt szenvedély.

Lestrapált lélek
bűnnel, megváltás nélkül,
olcsón eladó.

Botjával biceg
zarándok gondolatom.
Ma még szíven üt.

Kihívtam magam
ellen a sorsot. Minden
időpont foglalt.

Sivár pusztaság
lét-virágját nevelgesd,
remény kertésze!

Összekötve kis
pontok űr-milliárdját,
végtelent rajzol.

Meddő pillanat,
fogadj örökbe! Őrzöm
mulandóságod.

egyetlen szavad
elvetélt szívdobbanást
szült világomba

Három pont közé
szorult Kimondhatatlan:
örök börtönöm.

Szép volt, mint révbe
ért élet bölcs mosolya
az utókornak.

Komótos fejjel
biccent a Múlt. Ismerős
kriptaszökevény.

Papírzacskót szél
sodor a járdán. Árván
zörgő üresség.

Elvétett lépés,
véletlenül lebegek.
Nem gáncsol a föld.

Kifacsart szivacs-
szív. Halott állat váza
roppan markodban.

A folyó sem kér
esdve: "Mutass utat!". A
sziklán is áttör.

körmeim alól
szemek maradványát már
rég kikapartam

Hol így, hol úgy vagy
velem. Váltóáramvér
zúg ereidben.

Emlékmozaik-
darabokból szemezek.
Porfogónak jók.

Felsegítem az
elbotlott perceket, van
időnk sétálni.

Semmivé foszló
álmokat ölelek, még
nem fárad karom.