Erdei Peter haiku versei

Nap és az eső
szivárvány gyermeke légy
a hegyormokon.

Semmi más dolgod
nincsen, mint hitet adni
az embereknek.

Rajzolt galambja
csőréből már kiköpte
a béke ágát.

mint vén faágak
kapaszkodnak karjaim
beléd életem

Megnyugtató volt
tudni, egyidejűleg
nyugtalanító.

Arra gondoltam,
különös, hogy nem történt
semmi különös.

Lassan bontja le
pillanatokra létünk
az emlékezés.

Légy mindig más, mint
bárki más, hogy ne úgy láss,
mint egy hasonmás.

Végtelen felé
tartó életem, veled
lett párhuzamos.

Hiába köröz
bogár a lámpa körül,
az ott nem a hold.

oly rózsát növessz,
aminek szirma nagyobb,
mint a tüskéje.

Hottentotta, ki
ott tétova tevéjén
toppantott tova.

Oly sok a tahó
tahokilométer kell
nem tahométer!

Egyszer Kalam a
lett ajka lila lett, lett
is kalamajka!

Szórd szét Istenem
lelkem! Emlékem földbe
szórt mag hadd legyen.

Ezek itt is csak
egyszerű mondatok, ne
bonyolítsd nagyon!

Telihold téli,
tört fényében, magányba
fagyott a lelkem.

Éveim szorgos
önrontásával fagyos
tél lett lelkemben.

Őszi patakban
megcsillant a nyár csalfa,
tört tükörképe.

Fiam, ülj ide
sírom mellé, álmodjuk
újra életünk!

A csalfa őszi
napsugár ifjúságot,
szerelmet füllent.

Rongyos lelkembe
csavart istenhitem, ne
lássa senki sem!

lassan elfogynak
búcsúzó barátokért
haló könnyeim

Várom az Istent
egyedül, nem jön, mert egy
bárban hegedül.

kórházi ágyon
nővérek közt egyedül
elhagyatottan

Ritkán beszéltünk.
Mulasztásainkat rám
hagyta örökül.

Belém kapaszkodsz.
Odébb lépek mellőled.
Magányos maradsz.

Sorsom piranha
halálharapásokkal
még élve tép szét.

sorsot káromló
magányos tehetetlen
jaj szó maradok

minden halottam
elragad életemből
néhány darabot

Bolondok! A Csend
mint egy gyilkos daganat.
hallgat, de nem hall.

Arctalan tömeg
közé bújt a Csend hangja,
érinthetetlen.

Árnydarabja a
Csend hangjában, ott neszez
tudatom mélyén.

Végső utadon
életjegyed a halál
érvényesíti.

Életem, mint a
vonal a tenyeremben,
fut a semmibe.

Földi dalnokok.
Kérjetek, feltámadok.
Halkan hívjatok.