Hreblay Mária haiku versei

Fanyar illatok
halkan hulló bánatot
lopnak szívembe.

Rád figyelve nem
vettem észre hogy magam
mellett elmegyek.

Csak néztem a nagy
kék víz tükrét mellyel az
ég ölelkezett.

Égi bárányok
legelik az ég kékjét,
szellőpásztorral.

Beszélhetek sok
nyelvet, de csak magyarul
tudok álmodni.

Harmatra hulló
hó tavaszra telet varrt,
mindent betakart.

Ártatlan lesz egy
percre a világ, friss hó
mossa szennyesét.

Az önként vállalt
rabság volt számomra a
boldog szabadság.

Volt már úgy, hogy egy
csepp méz lett az életem
sava-borsa is.

Varázsos ősz, úgy
hoz elmúlást, hogy benne
a megújulás.

Már színesedő
levelek és szürkülő
élet vesz körül.

Bújnék előled,
mert félek, nagyon foglak
szeretni téged.

Egy ágtól váló
sárga levél lehullva
még élni remél.

Nyár virágai
helyett őszi kikerics
festi a tájat.

Havas táj felett
kitárt szárnyakkal repül
madár és lélek.

Ködfátyol lebben
fűszálon csillan a dér,
hol vagy, nyártündér?

Egy fa a múltból,
szél tépi, nap égeti,
dacol és marad.

Ha hozzád szólok,
a néma visszhangban is
hallom válaszod.

Kezedbe teszem
a szívem, jobban bízom
benned magamnál.

Kötött formába
öntött szabad gondolat
magával ragad.

Ha nagy fájdalom
éri, még a kőszív is
meg tud repedni.

Szemrebbenésed
szívemben vihart keltett:
pillangóhatás.

Mikor magadhoz
szelídítettél, foglyok
lettünk mindketten.

A káoszban van
egy rend, mi a világban
összhangot teremt.

A természetben
magam lehetek, mégsem
vagyok magányos.

Benned és bennem
ugyanarról él egy kép,
de nem ugyanaz.

Komoly játék az
élet, én teszek tétet,
a sors dob kockát.

Mert a szívemmel
látlak, bekötött szemmel
is megtalállak.

Halkul az élet,
tűnik a varázs, lassul
a szívdobbanás.