Pester Béla haiku versei

Fekete fák közt
fekete madár suhan
árnyéktalanul

Fázós kabátom
szorosan bújik hozzám
nem hisz a napnak

Minden igaz vers
gyilkos kudarcok után
szelíd ölelés

lelkem szerverén
kémprogramokat futtatsz
titkom kutatod

Lelkem házába
sáros cipővel léptél
többé ezt ne tedd

Figyelem magam
- a széllel szembe(sz)állva -
nem lesz jó végem

Szekrény mélyében
toporog már a kabát
indulna velem

Egy morzsa vagyok
a sors bajszának hegyén
jól megcibálom

Egy morzsa vagyok
a sors bajszának hegyén
billeg alattam

Lágy szellő lennél
zászló szeretnék lenni
lobognék benned

be vagyunk zárva
- jó erős rács véd - mondják
látva az embert

Magamból magam
mit érzek vagy gondolok
szakad egy darab

hófehér szirom
fiatal temetésén
könnycsepp a harmat

Ha elköltözöl
ne tedd két fordulóval
csak neked rosszabb

Kövérkés poszméh
porzótól bibéig száll
s duzzog magában

Egy kicsi hajó
szuszogva tol felfelé
egy lompos uszályt

Már hűvösödik
félreszabott kabátom
válladon vacog

Elméd pengéje
kusza bozótban vágott
gondolatösvényt

göcsörtös tölgyfa
három évtized alatt
arasznyira nőtt

Terhes asszonyka
óvodással karjában
gömbölyű mosoly

Üres csészéből
tanulok teát inni
ízét már érzem

Kitárulkoztál
visszautasítottak
megszégyenültél

Neved suttogom
két szívdobbanás között
egy szép félakkord

Puha ecsettel
selyempapírra festem
halvány reményem

Hold szitálja át
álmaid csillagporrá
hulljon szemedre

Ne daloljatok
rózsáról, de a versből
illat áradjon

A szépség örök
mikor a fényét nézem
vele ragyogok

Bajjal és búval
bélelt hátizsákomat
félvállra veszem

Vékony húr vagyok
az időnek hárfáján
hallod-e hangom

Nem számít semmi
a pillanat varázslat
ne mérd az időt

Úgy ragyoghattunk
mint a frissen vert érme
egymást gyűjtöttük

Szerelmes voltam
ahogy csak kamasz képes
csakis titokban

el akarsz menni
menj de ne követeld hogy
marasztaljalak

néha dúdollak
mint szép távoli dallam
csengsz a fülemben

önmagad legyél
nem kell semmi más hozzá
csak csepp bátorság

léleksebekre
gyógyír a megbocsátás
s a múló idő