Szulimán Eleonóra haiku versei

szívedben élek
lelkemben rám mosolyogsz
együtt lélegzünk

Vágytam a tavaszt,
virágzó fákat. Eljött.
Mégis remegek.

Tavaszt virágzó
szívünk mára izgága
aggodalom lett.

pók szőtte körbe
apám padláson hagyott
pörge kalapját

Nyitva az ajtó.
Vártak. Torkomban szívem.
Hazaérkeztem.

Jólétben sírunk.
Szegénységben nevetünk.
Ezek mi vagyunk.

Múltba tekintek.
Integet egy régi Nyár.
Jázmin illat vár.

vézna kis kezek
ráncos tenyérbe bújva
átmelegednek

Gondos nappalok
pihentető alvással
jutalmaznak meg.

Kulcsra zárt lelkem
kedves szóval nyitható.
Nincs örök harag.

kulcsra zárt lelket
igaz szerelem nyitja
feltétel nélkül

egyszerre mosoly,
és könny ragyog szemében
elolvad szíved

Érzéketlenek
vagyunk a szótlanságra,
pedig beszédes.

Borús napokon
eltitkolt nagy fájdalmad
sír a falakon.

Parányi porszem
létünk csak töredéke
a mindenségnek.

Lombhullató fák
megsárgult leveleit
sehol sem lelem.

avarszőnyeget
terít elénk a gondos
szeptemberi szél

Ősz gondjaira
bízta a Nyár utolsó
forró napjait

Forró dróton jött
üzenet: késik az Ősz,
csak semmi pánik.

Költözik a Nyár.
Bőröndbe csomagolja
forró napjait.

Vénülő idő
arcomra karcolja az
emlékeimet.

gondviselésben,
szeretetben válhatunk
szerethetővé

Arcomon ráncok,
nyitott könyv a sorsomról:
büszkeségeim.

lassan kinyíló
virágszirmok sokáig
gyönyörködtetnek

hegycsúcsot csókol
a nap kecskepásztorok
délidejében

pillangó szárnyán
illan életünk tova
a végtelenbe

lábujjhegyen jár
csendben ölel át minden
élő teremtést

elvadult világ
szelíd szigetein még
nyílik a remény

csendes nyárestén
tücskök ciripelése
hallgatni tanít

nap-mosoly surran
erdőszéli kis házba
magányt oldani

Ékes nyelvjárás
anyanyelvünk ékszere,
utókor kincse.

Anyám rózsái
elnyíltak, de illatuk
lelkemben örök.

Gyümölcsérlelő
júliusi napfényben
a hála köszön.

Anyám naplója
életében titkos könyv,
ma bölcs tanítóm.

Szép szavakból szőtt
haiku-szőnyegen ért
a nyári reggel.

könnyezik a kő
kavicsként visszavágyik
a hegy csúcsára