Szulimán Eleonóra haiku versei

Szegénység érlel
elégedetlenséget,
éhség háborút.

Veled ébredni:
álom. Veled álmodni:
édes együttlét.

épp vízbe csobbant
két kis eleven lurkó
övék a világ

hárfázik a szél
nyáresti alkonyatban
zizzen a levél

Nyári napsütés
beköltözik lelkünkbe.
Ott is melegít.

Öreg akácfa
utolsó virágzása
mindegyiknél szebb.

nemes lélekben
virágzik a jó szándék
élete minta

Szókimondó vagy.
Sokszor bölcsebb figyelni,
utána szólni.

Ösztöne súgja
gerle jó anyaságát,
fészkét vigyázza.

millió gyermek
már nem élhet gyermekkort:
szörnyű jelenkor

Szép tulipánom,
egy reggel ostobaság
tőből letörte.

Gyermekként remélt
álmainkat őrizzük
egy életen át.

jövőbe látni
reményt vesztett jelenben
kísérteties

Szűrt fény ízlelget.
Szemem behunyom. Nézlek.
Hallom mosolyod.

Szerelmes hajnal
napfényt csókol a tájra.
Édes ébredés.

Tavasz ékszere,
virágzó fák illata:
lelkünk derűje.

Élni felejt el
a hírek dzsungelében
rejtőző ember.

egy édesanyánk
és hazánk van szeretni
feltétel nélkül

Gyermek mosolya
drágább kincs, mint a gyémánt.
Vigyázzunk rájuk!

Anyák könnyeznek.
Életre nevelték mind
a fiaikat.

zsémbes télidő
marasztalja a fagyot
március hátrál

ártatlan gyermek
bűntelenül bűnhődik
száműzetésben

meghitt pillanat
érintése erőt ad
kezed kezemben

táplál és ölel
erőt ad az élethez
az önzetlenség

Esőcsepp koppan.
Egyre több, egyre jobban:
őszi zivatar.

Nyár perzselését
őrzöm lelkemben. Velem
lesz zord időben.

percekből órák,
napokból hetek nőnek
észrevétlenül

madárfütty halkul
néhol mélázó árnyak
álmot találnak

hold árnyékában
pihen a fáradt este
lelke nyugalom

morcos délután
arcán fagyos mosolya
reggel kiderül

tavaszi zsongás:
csiripel, zümmög, fütyül,
szívemnek kedves

Lágyan simogat
a tavaszi délelőtt.
Kikelet-idő.

Magamba nézek.
Kétségek között élek.
Szomorú jelen.

Anyám ölében
herceg-kisasszony voltam,
világszép leány.

Vadrózsa voltam.
Anyám harmatcsepp rajtam.
Sosem feledem.

Képmásod vagyok.
Szomorúságod könnycsepp,
örömöd mosoly.