Szulimán Eleonóra haiku versei

Általam lettél
gyémánt, de drágakővé
magad csiszoltad.

Tréfás kedvű tél
hócukrot hint a fákra
tavasz idején.

Tavaszi szellő
békejobbját nyújtja a
zord böjti szélnek.

Madárcsicsergés
a hajnalok időtlen
harmóniája.

Óvatos tavasz
nesztelenül lopódzik
a hóbuckákon.

Hóvihar hantol
rég elárvult temetőt
vigasztalanul.

Fényt fon a hajnal
a vacogó fák köré,
lágyan melegít.

Október játssza
most szívünk szép dallamát
színorgonáján.

smaragd színű ár
sebesen váj mélységet
völgyeket teremt

Valaha fénylett,
ma fakult arccal nézi
hajlott árnyékát.

átszínezi a
zöld lombhullatókat és
emberlelkeket

égbe nyújtózó
viharedzett fák őrzik
múltunk titkait

Susog a nádas,
két szellő bújócskázik.
Vízparti idill.

egyszer kimerül
és elfolyik az idő
a végtelenben

Nyáresti eső
életet lehel minden
haldokló fába.

Rejtőzik a Hold.
Lombok mögött hallgatja
az éj zenéjét.

Nyár parazsából
zsebembe rejtek, őszi
hűs reggeleknek.

Reszketnek a fák.
Hókristályban hempereg
csontig fagyott ág.

Tűnődve nézte
a Telihold a Földet,
honvágya ébredt.

Gyermekkacagás
oázis a sivatag
homokdűnéin.

tengerek mélyén
éjfekete magányban
igazgyöngy érik

Harmatos fűben,
halkan lépked a hajnal,
tapintatosan.

Öltözik a nyár.
Szél horgolja kalapját,
ősz festi ingét.

hajnalhasadást
reggelente foltozzák
a napsugarak

Esőcsepp csillan
büszkén, zöld fűszál hegyén.
Megfoghatatlan.

Téblábol a nyár.
Hőség hasít felhőket:
felhőszakadás.

Elhidegültél.
Napok hetekké nőttek.
Jó ez a magány.