Új versek

szobám délben a
Grál fénytemploma - olvadt
arany - szent folyam

széthasította
a fény az éjszaka rút
síri sötétjét

sebzett őzeket
mélyebb csendekbe hívnak
tisztásról a fák

tiszta szemű vén
mindkettő - várják nagyon
s lesik a tavaszt

szeretem benned,
hogy imádlak utálni,
ha haragszol rám

Fegyvertelen tél
Harca nárciszok sárga
Sóhajaival.

Az éj a ma és
holnap közt elterülő
mélységes tenger.

narancs-vörös táj...
két falevél csókjában
aláhull az ősz

szabadesés egy
rongyosra lőtt, lázpiros
hőlégballonból

emberi nagyság
égi perspektívából
igen parányi

Életünket az
emberi kapcsolatok
teszik teljessé.

Ne végy búcsút a
csendtől, magánytól, könnytől -
engem is elhagysz.

Felszakadsz bennem,
Sírmárvánnyá vált léted
öleli karom

Bénító átkuk
Megcáfolni: életre
Szóló küzdelem

Zokogó béke
suttogását elnyomja
a harc vérszava.

Szellő megérint,
lassan múló fájdalom,
elengedést hoz.

Mindenkinek jár
egy társ, aki azt mondja:
"együtt megoldjuk!"

fénylőn szép szeme
anyám tekintete - most
feketerigó

Érzem elveszem
vérszínű vágyaidnak
lüktetésében.

Újrakezdésben
megerősítem hitem,
önbecsülésem!

puha ködgomoly
opálos nyugalmában
álmodik a tó

szemében ezer,
éjjelre égve hagyott
szentjánosbogár

kifeslő bimbók
összeráncolt bájain
selymesít a nap

lehetünk bárhol
az számunkra mindig egy
darabka éden

Csend-ben hallgatok
még halhatatlan vagyok
ez már hallatlan!

-Mi volt ez a hang?
- Csak egy kő esett le a
szinonimádról.

barkaágakon
bolyhos reménypettyeket
bontogat a szél

bántó szavaid,
fájó szív(verés)éből;
kiszabadultam

gravitáció:
teljes súllyal zuhanok
ölelésedbe

pihés bóbiták -
rájuk meleget lehel
anyáskodó Nap

feszes lüktetés
halánték ívén; bentről
dörömböl a düh

A lámpának is
van árnyéka. Ne hidd, hogy
tökéletes vagy.

óvakodva még -
bársonyfények érnek a
sziklakövekhez

Téli kék égen
kopasz nyárfák terelik
képzeletemet.

elillanunk mint
szitakötők szárnyáról
a harmatcseppek

- magányterület -
bár belépne valaki
már végre... bárki