Ananheim Shimita haiku versei

kedves szavakkal
győztél meg arról hogy csak
te hiányoztál

érzékem nyitod
mikor végigsimítod
ajkam szemeddel

hajnali fényben
láttam meg mosolyodban
szerelmed báját

egy életen át
görbíthetnénk egymásra
nagy mosolyokat

túl közel jöttél
tenyeredből etettél
már neked vagyok

az élet mindig
hoz valami kis újat
hogy remélhessünk

meghitt pillanat
egy könnycseppet csókolni
boldog arcodról

hiányodban csak
a pillanatok égnek
el én maradok

ha engem nézel
a világ tárul nekem
benned találom

álmodó világ
karjaimban ringatom
mégis elvágyik

fájdalom marja
az általad megviselt
szívem. nem érted

az illatoddal
átitatott bőröm mint
nefelejcs mámor

érzem magamon
illatod bársonyát de
te már messze jársz

én csak hallgatok
a csendben oly szépen szól
a szívverésed

jövőt ígérve
leszek melletted mikor
mindennek vége

megálltam ismét
hogy rád nézhessek de te
nem vagy már sehol

szerettem ahogy
végig simítottál az
érzéseiddel

hallottam szíved
dobbanását és inkább
nem mentem tovább

a szabadság már
szomorú mert nem vagy itt
hogy csak átölelj

megbizseregtet
ahogy andalgunk a test
érzék játékán

feküdj mellém most
hogy a holnap már veled
kelhessen reggel

az élet rejtély
de veled megfejteném
pillanatonként

a napraforgó
isten kertjének éke
sosem szomorú

feldereng néha
valami szófoszlány mit
magadból hagytál

fárasztó érzés
mosolyom cipelni ha
vérzik a szívem

arcom már pírban
pedig csak reám néztél
pipaccsá váltam

hogy magad maradj
jól megdolgoztál érte
csak fájdalmat adsz

kell hogy néha csak
egy percre magam legyek
csendemben talán

szemzugomban még
elbújt egy bizonytalan
könnycsepp érted él

esti fényekben
úszik a szerelem még
messze van az éj

virágok nyílnak
szavad érintésére
tavasz van mindig

szerelem virág
bimbóján megremegtek
édes vágyaink

többé nem leszek
gyermek ki karodban csüng
hiányod fájó

már hajnalodik
de párnám mégis a hold
álmokat szőttem

Álmatlan talált
a hajnal s ábrándjait
nekem adta át

mennyi jóság volt
kezed érintésében -
sóhajt tegnapom